Boldog szabadságom első két napja

Az egész nyarat teljesen végigdolgoztam - csak egy-egy szerdán voltunk K-val szabin, mert vártuk, hogy a szüleim elmenjenek egy hétre nyaralni és miénk lesz a lakás. Ezt belőttük és el is érkezett véééégre az édes szabadság.
Mi igazán hosszabb ideig így a valós életben nem voltunk kettesben, így nagy izgalmakkal és még nagyobb várakozással álltam ezen hét elé. Főleg a főzésre fektetve a hangsúlyt, mert szerettem volna megmutatni, hogy milyen állatian jó konyhatündérke tudok lenni - anyám konyhájába K tündérkéje :) Nagyjából tudom mit szeret és mit nem - saját bevallása szerint a zöldbabtól és a gombától hallucinál, úgyhogy ezt kerüljük a héten, de ettől eltekintve nagy baj nem lehet... ezt hittem én.... :)

A szabadságunk az eredeti tervek szerint úgy indult volna, hogy szombat reggel Veszprémben két albérletből kipakolás és egy harmadikba bepakolás - költöztetni kellett K haverját össze barátnőjével és kisfiával egy nagyobb lakásba a közös élet megkezdése végett. Elméletileg nekem is ott kellett volna lennem, de szerencsére még pénteken rávezetve bár, de magától észlelte, hogy nekem ott nem sok keresnivalóm van - ide erő kell, ami nálam csak korlátozottan áll rendelkezésre és végeredményképpen csak útban lennék... telefonban egyezkedtünk még péntek este, a vége az lett nem kell mennem költözködni (háááála Isten!) inkább süssek, főzzek neki valami finomat. A kérés: saját készítésű pizza és brownie. Két olyan dolog, amit soha nem rontottam el... eddig!
Még este megbeszéltük, hogy felmegyek érte, hogy mégis egy heti cucc és ne buszozzon és ha már a benzint így is, úgyis erre az útra szántam, akkor had menjen és előbb érünk hozzánk - többet tudunk együtt lenni. De hát hogy legyen friss, meleg a pizza, ha én nem vagyok itthon - hát be a hűtőbe... megrakva mindennel be teszem a hidegre - ott úgysem kel tovább és gyors bedobom a sütőbe ha hazajöttünk és mintha mi sem történt volna, minden tökéletesen sikerül - ugye ez volt a terv. Konzultáltam a csajokkal, hogy mi a véleményük - csupán 1,5 óráról van szó, nagy baj nem lehet, így nyugodtan feküdtem le aludni, jóóó lesz ez így...

Szombat reggel felkeltem és kitaláltam, hogy főzök K-nak egy kis fazék bablevest... imádja a babot - ezért bab és mivel soha nem csináltam még - ezért kisfazék. Lerohantam a boltba fagyasztott babért és sonkáért a pizzához és nekiláttam a napnak.

10 órakor álltam neki a főzésnek - sütésnek, nagyon jól ment minden. Kinéztem egy jó kis receptet a bableveshez innen - és kiírtam a kis kezemmel egy cetlire és indulhat a buláj. Meggyúrtam pillanatok alatt a pizzatésztát, amíg kelt, nekiálltam a levesnek... a hagymák gyönyörűen pirultak, minden flottul ment és miközben puhultak a levesben a zöldségek, addig kikevertem a brownie tésztáját. Hideg sütőből ki a megkelt pizzatésztát és elkezdem előmelegíteni a brownie számára. Kinyújtottam a tésztát, rákentem a szószt, megpakoltam feltéttel, majd (fél)készen beraktam a hűtőbe tepsistől mindenestől - addig sült a sütemény... telefonált K, hogy otthon van, mehetek, amikor akarok. Egyszerűen tökéletesen ment minden - 2 óra leforgása alatt minden meglett: a leves kész (márcsak habarni kell ha hazaérünk) és még jó is, a pizza a hűtőben várja, hogy hazaérjünk és a brownie is hűl az asztal alatt a kövön.

Fél 1kor indultam el érte, de még nem volt totál kész - borotválkozott, zuhizott és indultunk Tőlük. De el kellett ugrani még a bátyjáékhoz a videokártyát beszerelni a gépébe és még a plázába meg a Stop.Shop-hoz papucsot venni. Már elég éhes voltam, merthogy én reggelizni a nagy pörgésben elfelejtettem, de végülis fél 5 fele hazaértünk.
Minden úgy volt, ahogy hagytam - még jó, gyors sütő begyújt, a leves alatt a lángot is beizzítottam, hogy a habarás is megtegye a magáét, és tényleg minden rendben volt (ennek már gyanúsnak kellett volna lennie) - a pizza nem kelt agyon, be a sütőbe - 20 perc múlva nagy izgalmak közepette ültünk le ebédelni 5kor... féltem, hogy nem fog neki ízleni a levesem, de a pizzámban halál biztos voltam - szép a tészta, isteni az illata és a feltét is mindkettőnk ízlésének megfelelő volt (sonka, kukorica, hagyma).
A leves ízlett lett K-nak is, mondta hogy nagyon ügyes vagyok, mert isteni lett és finom és még maradt mára is, így ezt legalább ma nem kell főznöm, csak valami másodikat kell kipréselnem magamból. Azt hittem zsebemben a nap, mert pizzát még soha nem rontottam el... eddig. Hát én ilyen ROSSZ pizzát még nem sütöttem... se a szósz íze nem volt jó - beszívta a tészta a szósz felét, és valahogy az alja is olyan fura volt... már mikor vágtam fel éreztem, hogy valami nem stimmel - nem olyan mint szokott lenni. Valahogy keletkezett a tészta alján egy keményebb réteg. Nem arról van szó, hogy megpiróztam volna, mert inkább úgy mondanám, hogy apukámnak sápkóros is lett volna a tészta... csak valami ilyen gumiszerű alsó réteg sült a pizzára... hát én nem tudom mit mondjak... láttam, hogy K is mondaná, hogy "jobbat is sütöttél már..." de nem merte, csak úgy csinált, mintha minden oké lenne. Szegényem... annyira igyekeztem, hogy ez lett az eredménye: egy nehezen emészthető, rágós és ráadásul íztelen pizza. Azt hittem sírva fakadok... hogy ez a hűtő miatt van vagy a liszt miatt (mert tudat alatt váltottunk márkát: amit mi szoktunk venni, eltűnt) vagy nem is tudom, mi történt, de őőőrült rosszul sikerült. A browniem legalább jó let - az úgy sikerült, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Persze az meg valamikor este 8 fele jutott eszembe, hogy az is van ám... :) "Ebéd" után kimentünk a hegyre, az utolsó barackokat leszedtük a hegyen, de onnan meg gyorsan hazakergetett minket a vihar. Nem kis elkeseredéssel feküdtem le... elcsesztem az ebédet. Ha jó lenne, már a pizzából sem lenne, de a 3/4ede a mikróban pihen és szerintem gyorsirattár lesz a végzete...

Aztán jött a mai nap - új nap, új erő, új remények... Kérdezgettem már a héten K-t, hogy hogy áll a gyrosszal és mondta, hogy anyuja csinált már ilyen fűszerezésű húst és az ízlett neki.
Az ember lánya, amikor végre együtt lehet kettesben a párjával, akkor próbál minél kevesebb időt a tűzhely mellett tölteni, de mégis szeretne bizonyítani és igyekszik valami újat vagy extrábbat alkotni egy csirkepörköltnél és én is úgy gondoltam, hogy megmutatom, mire vagyok képes - a tegnapi negatív élmények után ma csinálok ebédre gyrost pitában. A pita is s.k. és úgy gondoltam, hogy minden alkatrészt megcsinálok - külön tálalok és mindenki az ízlés szerint elkészíti a saját kis gyrosát.

A recept már megvolt korábbról és csak nekiestem a főzésnek. Ma is minden okés volt: a pitatésztát meggyúrtam, be a hideg sütőbe (mert ott tuti nincs huzat) pihenni. Addig a husikat felcsíkoztam és befűszereztem bolti fűszerkeverékkel - be a hűtőbe pihenni. Már a szeletelésnél K kérdezte, hogy nem egyben sült husi lesz??? Gondoltam magamban, hogy ha azt szeretné még fel is tűzöm valamire, még nem tudom hogyan, de megoldjuk...de mondtam, hogy mivel csak szelet husaim vannak, így kockázom... Aztán megcsináltam a tzatzikit pillanatok alatt, elsőre eltaláltam a fűszerezést, az is mehet a husi mellé a hűtőbe "érni". A salátához vettem ilyen "keringő" fantázianevű keveréket, azt dúsítottam uborkával és paradicsommal, összekevertem, az is mehet a hűtőbe.

Kérdezte K, hogy csinálok neki sültkrumplit? Mondtam, hogy persze, ha szeretné... meg is pucolta és fel is szelte magának a krumplikat, amíg én a pitákkal játszadoztam a deszkán.

Ebéd előtt egy fél órával kisütöttem a pitákat - nagy boldogsággal újságoltam neki, hogy hólyagosodnak - így még semminek nem örültem :) A husit 10 perc alatt megsütöttem és ezalatt a másik gázrózsán kisütöttem a krumplit K-nak.

Megint csak izgatottan ültem asztalhoz - vajon hogy' sikerült... ízleni fog-e neki... megdicsér-e majd... A leves a tegnapi volt, azt újra összevissza dicsérte, aranyos volt. A második fogáshoz előpakoltam mindent: a kisült hólyagos pitákat, a husit, a mártást, a zöldségeket, a sült krumplit. A Lelkem néz nagyjából a következő arckifejezéssel: "kit várunk még ebédre???"... majd odanyúlt a krumpliért és a húsért és kimegy evőeszközért... én meg csak nééézek és nééézek... és a pita és a zöldség??? Hát ő nem eszik olyat, de igazából ő ezt jelezte, csak az én radarjaim nem vélték ezeket a jeleket felfedezni. Annyira akartam, hogy pitában és gyros, hogy ő mondta, hogy szereti a gyros húst... de nem a gyrost... és hogy azért gondolta, hogy egészben, mert ugye úgy finomabb, de nem pitában gondolta megenni és hát miért kért volna hasábburit, ha pitával eszi...? Hát gondoltam a gyros tálhoz is adnak krumplit, nem???? Hát ezt is félreértelmeztem... úgyhogy megint sikerült valami olyat csinálnom, ami nem igazán lett jó. Finom lett, mert én azt ettem, de a felénél el is ment az étvágyam - annyira mérges voltam magamra, hogy nem tudom elmondani. Mindegy... hát pita lefagyaszt, a többi önmagában elvileg elfogy, de mégis... elcsesztem. Annyira igyekeztem, hogy nem kérdeztem, csak sütöttem és alkottam. Még jó, hogy nem vacsoracsatásat játszunk, mert akkor simán 2ből 2 nap 0 pontos lenne... bár mondta, hogy finom a husi és finom a krumpli, de... ez nem vigasztal.

Egyértelműen nem K hibája, mert ha figyeltem volna arra, amit mond, akkor észleltem volna, hogy nem vágyik pitára és zöldségekre... és rossz pizzára... na mindegy...

A szép az egészben, hogy én ideges vagyok a történtek miatt, K-nak lelkiismeretfurdalása van az egész miatt, mivel látja h én csalódott vagyok... pedig ő nem tehet róla és látom, hogy őt is bántja azért a dolog... asszem holnap inkább főzök valami biztosabbat: csirkepörkölt tésztáva vagy bolognai spagettit - ezzel tuti nem nyúlok mellé - max elb*szom, de azért megint csak magam okolhatom.

A recepteket később felrakom a képekkel, csak most ezt muszáj volt kiírnom magamból... indult már jobban is a szabadságom... és még nincs vége... ééédes istenem, mi sül még ebből ki?!?!?!

Tömegközlekedés rulez!

Tegnap délután, a fél 4-es busszal mentem K-hoz, mert már nagyon hiányzott meg minden és mivel a Művészetek Völgyén keresztül vezet az utam, így reménykedtem, hogy ez az időpont még túl korai időpont lesz ahhoz, hogy haza akarjanak menni a kedves, az úttesten előszeretettel keresztben gyökkettővel közlekedő, az autósforgalmat egyáltalán nem toleráló, ám a járdát márcsak azért sem használó tarisznyás völgylakók. Lényeg a lényeg, egészen lazán utaztunk, a buszon szerencsére még a falukban sem lettünk egészségtelenül sűrűen, ám már a kis városkám buszpályaudvarán megtörtént, amitől mindig rettegek: hogy egyszer beszólok egy öreglánynak.

Azt tudni kell, hogy a busz Pestre megy, de nem Tőlünk indul, hanem egy másik nagyvárosból, így eleve a busz felében már ülnek (ez szerintem megbocsátható bűn azoknak, akik előbb szállnak fel, mint mi, hogy leülnek). Vártunk már úgy 20an a buszra a megállóban és megérkezett a színes, nagy bálna. Megindult a mozgolódás ezerrel, mindenki úgy helyezkedik ahogy tud, szerintem ez normális. De a busz nem oda állt, ahova a 90%uk, hanem egy jó 2 méterrel hátrébb... és nem a kupac nyugdíjas előtt nyílt ki az ajtó, hanem konkrétan előttem és egy csaj előtt... és erre meg odébb lök konkréten egy öreglány, hogy "nem zavar, hogy ő volt itt előbb???" Hát nem, vazze! Merthogy mondtam, hogy nem vettem észre, hogy sorszámot kellett húzni, de ő mutassa az övét.. hát nincs. Ránéztem a mellettem álló srácra, hogy "és neked van?", hm, neki sincs... Mivel nekem sincs, akkor ez a vita lezárva.... és a másik meg, hogy mondja már el, hogy az nem zavarja, hogy a tolakodásával engem és az előttem álló csajt fellöki? És tudjátok mi volt a válasz? Hogy "NEM". Jaaa... hogy az nem számít, hogy ő tolakodik, de én nem jelezhetem a felszállási szándékom? (mert több nem történt és még azt sem mondhatnám, hogy odébb léptem volna, hogy helyzeti előnyhöz jussak...) Mégis, egyesek mit képzelnek magukról? Ha valaki normálisan áll a dolgokhoz, szerintem megkapja azt a tiszteletet, ami jár neki. Többek között, akik szintén a tömegben álltak: egy fiatal pár két kisgyerekkel... Az öreglányokkal lerakatta a sofőr a táskájukat (merthogy sokan leszünk és ez egy keskeny folyosós busz volt, ne zavarjanak, na meg nem mellesleg ezért van a csomagtartó), természetesen ezt is morogva fogadták, de azért csak utólag leszálltak és a visszafelé tolakodás közben nekiállt hisztizni, hogy "a gyerekkel miért ott állnak??? Jöjjenek, jöjjenek" Ők amúgy is előre lettek volna engedve, de hát ő azért sipákol ám... de hogy miért belém veszett az az idióta, nem értem, hogy miért talált meg..?! Aztán meg egy nő is lerakta a csomagjait (még korábban) a busz aljába, az meg minden egyes csomagtartó csapásra felugrált hogy megnézze, hogy nem-e lopják a táskáját... enyhe paranoia, főleg hogy azért a busz megtelt szépen, de ő aztán annyiszor akart leszállni ellenőrizni a csomagjait, ahány megálló van a közel 50 km-en...! Az ilyen ne szálljon tömegközlekedési eszközre! Éééédes Istenem! Aztán meg a völgy elején felszállt két huszonéves lány, akik addig kevertek az ülőhelyekkel, hogy egymás mellé ülhessenek, amíg úgy nézett ki az egész szitu, mintha az oviban lennénk... két felnőttnek mondható nő miért nem bírja ki egymás nélkül egy kicsit?

Kész voltam és gondoltam, ennél rosszabb már nem jöhet: este nem bírtam tovább és kifejtettem K-nak az aggályaimat a hétvégi témával kapcsolatban. Nemes egyszerűséggel közölte, hogy nem vagyok teljesen normális:) És rá kellett jönnöm, hogy igaza van :) Mondta, hogy örül annak, hogy sütöttem, csak annak nem, hogy ezért. Azt azért nem tagadja, hogy amikor kettesben megyünk el valahova, akkor kicsit visszafogottabb, de egyáltalán nem arról van szó, hogy nem érzi jól magát, csak simán egy társaságban ezek a dolgok könnyebben mennek… mint mindenki másnak. Például amikor az utcazenén is kettesben voltunk a koncerten, addig nem volt kiáltozás meg ugrálás, csak hallgattuk a zenét (egy kulturált szórakozás volt), aztán találkoztunk Dórival és Zsoltival, ott már ment a nevetés és a vigyorgás (és a pálinkázás, de ugye ez mellékes információ:)). Tehát igen, megint sikerült az tenni, amihez a legjobban értünk, mi nők: túlagyaltam!!! De ami alapvetően érdekes, hogy sosem voltam senkire sem féltékeny, most valahogy mégis beleszőtte magát a hétvégémbe, de talán egy év után egy alkalom még nem krónikus, nem? :)

Tény, hogy némi féltékenység is benne volt a dologban, mert az, hogy hölgyekkel is körül van véve ezeken az estéken, nem egyszerű érzés, főleg hogy én meg otthon ülök egyedül a szobámban… na mindegy, de a lényeg, hogy túljutottunk ezen is és azért tudatosult bennem, hogy nem vagyok teljesen normális… vagy csak fáradt vagyok mindenhez és ez jött ki belőlem a hétvégén. Viszont, amikor elkezdtem a monológom, már akkor éreztem, hogy „ez mekkora baromság”. És ez a gyógyulás jele: magam is rájöttem, hogy ennek semmi értelme nem volt – és tudjuk, hogy okos ember más hibájából, buta ember a sajátjából tanul… Minden a legnagyobb rendben van és nem, nem unatkozik mellettem és imád :)

...ééés! tegnap délután bejött velem a cipőboltba... és szó nélkül tűrte, hogy én felpróbáltam mindent, ami tetszik - és amikben persze nem tudtam járni, mert őőőőrült magasak voltak és őőőőrülten fájt bennük a lábam és mankó egyáltalán nem járt hozzájuk :) De nem adom fel, hogy csinos legyek a hétvégén:)