Honinak nyakkendőkötéshez mankó :)

Pénteki zumbára egy dologért mindenképpen érdemes volt elmennem: megkötöttem Honi férjének a nyakkendőjét. Másra úgysem voltam teljes mértékben képes. Én anno apától tanultam meg nyakkendőt kötni. Nem mondom, hogy profi vagyok benne, mert én évente egyet kötök meg kb, de csodálkoztam is, hogy elsőre ment. Bár nem sikerült szépen szerintem, de a célnak megfelelt. Azt az egyet nem tudtam, hogy honnan indítjuk, de mára már ezt is tudom: bal oldalon kell a vastagabbik felének lógnia. A művelethez egy kis segítség, így nem kell telefonban navigálnom a kezét ha legközelebb mosás után meg szeretnék kötni azt a gyönyörű vállalati emblémázott nyakkendőt:)

 

Kókuszos keksztekercs

Kókusz vagy keksztekercs... vagy ahogy Viki fogalmazott nagyon helyesen: kókiteki... ezt alkottam a tegnapi nap. A "sportsérülésem" miatt - hmmm, nagyon vagány, hogy vééégre ilyenem is van :) - rögtönzött szobafogságra vagyok ítélve... valóban csak akkor megyek le a 3. emeletről, ha már életek múlnak rajta. Tegnap egy ilyen esettel álltam szembe: anyának kellett alkotnom süteményt, csak hát konkrétan semmi sem volt hozzá itthon és ha más nem, ez valóban vészhelyzet. 

Általában ha kitalálom, hogy süthetnékem van, akkor nem kérek "engedélyt" anya konyhájának használatához, hanem nemes egyszerűséggel nekiesek a műveleteknek és amikor Éccsanya hazaesik a munkából - általában este fél 11kor, akkor szembesül a végeredménnyel és nagy örömmel esik neki lemeózni alkotásaimat. Pénteken viszont nagy bánkódva jött haza és szomorúan tapasztalta, hogy nincs keksztekercs a hűtőben... merthogy nekem mint egyetlen lány gyermeke éreznem kellett volna, hogy ő egész nap arra gondolt, hogy mire hazajön, egy rakat kókusztekercs várja majd otthon. De nem baj!!! csináljak neki szombaton :) Szerencsére megbocsátotta, hogy a telepátiás hullámait nem fogtam be pénteken, kárpótlásul összedobtam neki szombaton. 

A sütés nélküli édességek előnye elvileg, hogy gyorsan elkészülnek - persze, ha adott hozzá minden feltétel: az összes hozzávaló és az odafigyelő, éber cukrász térben és időben együtt helyezkednek el:). Milyen jó is lett volna... :) Kezdtem azzal, hogy pénteken kerestem recepteket a neten, hogy mit is csináljak másnap - még éjfélkor is kutakodtam, mire találtam egy nagyon szimpatikusat. Kiírtam a teljes adag receptet, mire találtam egy másikat, amiben baracklekvár is volt meg kávé... tiszta jól hangzott, így kitaláltam, hogy akkor legyen fele-fele adag... a II. számú versenyző receptjét már fele adaggal jegyzeteltem le és nagy betűkkel odaírtam az elsőhöz, hogy "FÉL ADAG!!!". Éééreztem én, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű menet :). 

Reggel felkeltem és tudatosult, hogy darált keksz egy szem sincs a lakásban, ami nélkül talán nem sokra megyek a témában, sőt fogalmam sincs, hogy hol van a kókuszreszelék - már ha van egyáltalán -, így a vészhelyzetet felismervén felöltöztem és elmentem boltba vásárolni. Egy fél óra lefelé a lépcső... egy fél felfelé... meg még egy fél a boltban kavargás... egész gyorsan hazaértem :) Nekiestem: elővettem két bödönt és nekiálltam a szárazanyagokat kiméregetni és mikor tenném a rumaromát a pálinkába... hát nincs... van két üvegcse vanília aroma meg egy mandula (de minek????) de mintha az egyik sem rum lenne és így nem sokra megyek velük... na, gyors telefonálás apának fél 12kor!, hogy ha jön hazafelé a hegyről menjen be boltba rumaromáért. A második boltot kellett megjárnia, mire talált olyat ami nekem is megfelelt (mert minek vegyem meg a Lidlben az összecsomagolt aromákat 600ért, mikor nekem csak a negyede kell - citrom ugyan nem - úgyhogy átküldtem egy másik boltba). Nem mondom, hogy örült nekem és a remek ötleteimnek és még válogatok is :), így fél 1kor már neki is tudtam állni a műveleteknek. Ugye a tálba ki voltak mérve a fél-fél adag száraz anyagok... erre melcsi mit csinál???? Naná, hogy beleborítja az I. számú versenyző tekercs egész adagos tejét... hurrá!!!! Két választásom van: vagy megy az egész a kukába, mert ez az életben nem lesz szilárd cucc vagy belemérem a szárazakból is az elmaradt fél adagot... természetesen a második verzió maradt meg, mert nem dobálunk ki semmit, ha nem muszáj. 

Végeredmény az lett, hogy én akartam két kis rúd kókusztekercset és sikerült csinálnom 4et... 

Merthogy a II. számú versenyző fél adagja megfelelt az I. számú versenyző egészének mennyiségben - anyának keksztekercsmérgezése lesz :) Ja és még akkor nem lehetett tudni, hogy egyáltalán ehetők-e :) Mert ugye a legjobb az lenne, hogy van egy rakat tekercsünk, ami még rossz is :) Max lefagyasztjuk... gondoltam én kis naív. :) Jelentem, nem kell fagyasztani, de kimondható: a II. számú versenyző győzött... nem mintha a másik nem fogyna :) És felhívnám a figyelmet a bal alsó rúd "gyönyörű" feltekerési technikájára... csoda lett volna, ha sikerül :) kicsit gyors voltam és heves, így összegyűrődött belül a tekerés :)

Ezek után jöjjenek a szóban forgó receptek:

II. számú - nyertes - versenyző: (a recept innen) és ez a bő fél adag, a képen a felső kettő

• 25 dkg darált keksz
• 7,5 dkg margarin
• 6,5 dkg porcukor
• 2,5 dkg kókuszreszelék
• 3 ek kakaópor
• 0,5 dl kávé
• 0,5 dl rum - esetemben, mivel nincs ilyenünk én pálinkában elkevert rumaromát teszek mindenbe
• 3 ek házi baracklekvár
• tej az összeállításhoz

Ezeket összegyúrjuk a tejet óvatosan adagolva, nehogy túl lágy legyen. A hűtőbe betesszük pihenni egy fóliában.

Krém hozzávalói:

• 2 púpos ek liszt
• 1 dl tej
• 1 csomag vaníliás cukor
• 12,5 dkg margarin
• 5 dkg kókuszreszelék
• 7,5 dkg porcukor

A lisztet, tejet és cukrot csomómentesre elkeverjük és felfőzzük, majd hagyjuk kihűlni. A margarint kikeverjük a porcukorral és hozzáadjuk a főzött krémünket és a kókuszreszeléket. 

A tésztát kinyújtjuk némi kókuszreszelék segítségével (mert ugye liszttel nyújtva elég furin állna a szánk evés közben), majd rákenjük a krémet és szorosan feltekerjük. Meghempergetjük kókuszreszelékben és még egy folpackba betekerve mehet vissza a hűtőbe. 

I. számú versenyző (recept innen) - ez indult félnek és lett belőle egy egész

• 30 dkg darált keksz
• 2 ek kakaó
• 1-2 ek rum - illetve ugye rumaromás pálinka
• 10 dkg porcukor
• 2 dl tej

Krém hozzávalói:

• 10 dkg margarin
• 15 dkg porcukor
• 5 dkg kókuszreszelék

A szitu ugyanaz mint előbb: nyújt, kever, ken, teker, hűt, szeletel és nekiesik. Annyit még hozzátettem, hogy a fene tudja miért, de nem akart a cukor elolvadni a margarinban... így főztem fel kicsi tejben kicsi lisztet és azt kevertem hozzá, mert különben még mindig roszogna szerintem a fogunk alatt a porcukor.

Természetesen nem igazán bírtuk ki, hogy rendesen megdermedjen, mert az egyik recept egy egész éjszakát ír, hogy összeálljon - nekünk általában legfeljebb a fél óra az az időtartam, amit még megengedünk az édességeknek, hogy összeszedjék magukat :) Ez most sem volt másként :) Ahhoz képest, hogy első próbálkozás, finom lett :)

NYERTEM :)

A google readeremben - éppen ma néztem - 101 "hírcsatorna" van beállítva, hogy szedje a frissen közzétett bejegyzéseket, mint rendszeres olvasó a blogokról, hogy le ne maradjak valami alkotásról, amit a nagyközönség elé tárnak a gasztrobloggerek. A megoszlás nagyjából úgy néz ki, hogy kb. 99 gasztro jellegű és 2 kreatív blog - az én álmaim az ő kézügyességükkel :) Csak pöttyet vagyok fanatikus a főzés és főleg a sütés terén, így a folyamatos olvasás és figyelemmel kísérés mellett már nem tudom számon tartani, hogy hányszor, de hányszor jelentkeztem kommentekben a bloggerek játékos felhívásaira, de még sosem kedvezett nekem a szerencse... eddig! 

Tegnap még a fájdalmas zumba előtt nagy öröm ért: éppen csak bekukkantottam Araniel konyhájába és megláttam a nevem a 3 közül az egyik kis papírcetlin és nagy boldogan észleltem, hogy a különállón is az én nevem van rajta, tehát nyertem a nyereményjátékon :):) És ehhez egy cica segített hozzá...:) szinte el sem hiszem, hogy igaz... még azt is leellenőriztem, hogy egy másik "melcsi" nem jelentkezett-e és hogy ha kell, még harcolok is a nyereményemért :) De nem kellett, tényleg egyedüliként én vagyok a szerencsés nyertes. 

Már csak az van vissza, hogy nap mint nap izgatottan várjam a postás bácsit :) Juppppi! :) Ez alkalommal küldenék egy zenét Aranielnek... semmi olyan infom nincs róla, amiből kikövetkeztethetném, hogy szeretheti-e a rock zenét, de én imádom és hát így csak remélni tudom, hogy tetszeni fog neki :) A srác hangja fenomenális, a zenének eszméletlen ereje húzza az egész koncertet... és a kocsimat is, ha megszólal a hangfalakból a Volbeat Fallen c. száma... imádom - küldöm! :)

 

Pudingos csíkos kalács kuglófnak álcázva

Azt ugye tudjuk, hogy a férfiak nagyon jól tudják, hogy mikor csinálnak rosszat és mikor szorulnak tárgyiasult segítségre, hogy kiengeszteljenek minket, nőket. Ez nálunk sincs másként és mikor az ember lánya kap valami ajándékot "csak úgy", akkor érdemes elgondolkodni, hogy vajon mi rosszat csinálhatott a Lelkem, amiről én még nem tudok. 

Lehet, hogy naív vagyok, de egyenlőre K-val szerencsére ilyen még nem volt... nem szokása alaptalanul ajándékokkal elhalmozni - ami nem is baj, mert sajnos észlelem magamon, hogy mindig egyre többet szeretnék - hiába, ember vagyok :(. Csupán fel akartam vezetni azt a tényt, hogy K-tól mindenféle kérés, könyörgés vagy rosszaság nélkül kaptam egy kuglóf sütőformát. De pechemre azzal kezdte, hogy szeretem a kuglófot? Mondtam, hogy nem igazán, ami igaz is, mert még nem sikerült finom, szaftosat csinálni és másnál sem enni, így nem is erőltettem - és hát ezért nem is volt még kuglóf formám. Elszontyolodott, mert az egyik hétköznapi somló hegyi parti (egymás között szólva sima kanbuli) után megálltak hazafelé egy fazekasnál és mivel jól megfigyelte, hogy nincs még kuglóf formám, ezt kaptam Tőle csak úgy!!!

Tiszta édes, nem? Utána próbáltam menteni a menthetőt, mert hát mégis gondolt rám és milyen aranyos én meg közöltem, hogy nem fogom használni... hát hogy a viharba ne! Vagyok én annyira kreatív, hogy a forma használva legyen: teszek bele kis köveket, ékszereket... :) Neeem, csak vicc, sütök benne mást, ha már a kuglófban nem hiszek... de annál inkább a kalácsban. Így kerestem egy isteni receptet, amit pillanatok alatt meg is találtam Ancsika konyhájában, csak a mennyiségeket redukáltam le a harmadára. Nem túlzás állítanom: ISTENI LETT. Mindenki azóta azt a kalácsot emlegetni és hát így néz ki egy pudingos csíkos kalács kuglóf formában:

A kalács tésztája nálam így alakult:

• 2 dl tej
• 30 g cukor
• 30 dkg liszt
• só
• 1 ek olaj
• 3 dkg élesztő - vagy amennyi sikerül
• 1 tojás

A hozzávalókból tésztát gyúrok és hagyom duplájára kelni. Kelesztés ideje alatt kikentem vajjal a kuglóf formámat és elkészítettem a pudingot:
Töltelék (ezt csak feleztem, hátha beszívja a tészta a felét, de így tökéletes volt):

• 12,5 dkg cukor
• 4.5 dl tej
• 1,5 csomag csokipuding (igen, képes voltam egy felet beletenni)
• 1,5 ek kakaópor
• 10 dkg vaj

A vajon kívül felfőzöm a többi hozzávalót és a tűzről levéve belekeverem a vajat.

Nemes egyszerűséggel kinyújtottam a tésztát lisztezett deszkán, rákentem a kihűlt pudingos tölteléket, feltekertem és belegyömöszöltem a kuglóf formába. A teljes folyamatban ez volt a legnehezebb. Én már nyakig csokis voltam, mire sikerült. Megkentem tojással és ment a 160 fokos előmelegített sütőbe. Igen-igen, előmelegített, mert amit kaptam hozzá "nagyi kuglófja" leírásában is elő lehetett melegíteni a sütőt, így baja nem lehet elvileg - nem is lett. A tészta csak nőőőőt és csak nőőt és repedezett a hajtásoknál... gyönyörű volt.

A tészta puha, a puding isteni benne, remekül megsült a kuglóf formában, szaftos, nem száraz - csak dicsérni tudom összevisszakeresztbekasul... az biztos, hogy nem utolsó sütési akcióm ezen sütőforma-recept kombóban. Köszönjük, imádtuk!

Spiningeltem...jajj...

Vannak olyan dolgok az életemben amit szeretek: nevetni, ölelni, kávézni és enni. Emellett imádok sportolni is, de ahogy a "husimókus" testem sziluettje mutatja, egyenlőre a számomra megfelelő arányokat nem találtam meg az életemben. Bár nem eszem sokat, de általában későn, rosszkor és hát alapvetően rosszakat... már ami a diétát illeti, mert egy normális emberi szervezet számára istenieket és eszméletlenül jól esik minden falat :) De ez sajnos azzal jár, hogy időnként felborul legbelül valami - ráállok a mérlegre, belenézek a tükörbe és elhatározom, hogy most keményebben edzek majd. Már régóta terveztem, hogy megpróbálom a spininget... nincs kezdő, "csak időpontok", úgyhogy kiböktem a kedd este fél 8tól fél 9ig időtartamot sportolásra. Mint utólag kiderült, igazából csak meghalni mentem oda. Előtte telefonáltam a Honinak, hogy jöjjön el velem, mert félek meg kell valaki, hogy támogasson lelkileg, de nem ért rá, úgyhogy magamra maradtam. Felszívtam magam és elmentem egyedül. Én komolyan gondoltam, hogy ez nekem simán menni fog. Röviden összefoglalva annyit mondanék el az óráról, hogy a vártnál többször haltam meg... 10 percnél azon gondolkodtam, hogy leugrok a bicikliről és elmegyek sírva haza. De hát az már mekkora gáz lenne... kemény vagyok, kibírom. Konkrétan fel alá emelgettük a popsinkat a szobabicikliről, előre hátra, könyököt hajlít, majd visszaegyenesít és mindemellett tekerni folyamatosan ütemre - vagy lassúra keményen vagy gyorsra kis ellenállással... minden egyes izmom megmozgatta, ez fix. 

Jelentem kibírtam... de meg is lett az eredménye. Amikor lemásztam az óra végén a szobabicajról, egészen jó volt a helyzet. Féltem tőle, hogy majd nem tudok lábra állni, de nem így történt - gondoltam magamban, hogy tuti túlreagáltam ezt a dolgot. Lepattantam a gépről, gyors fertőtlenítés és indulás haza. Mentem, mint aki örül, hogy túlélte ezt az önkínzást - halál magabiztosan, aztán jött 3 azaz három darab lépcső, amin ugye én terveztem letipegni... aztán egy hajszálon múlott, hogy nem leestem. Előjött az óra hatása: a térdeim nem bírtak el konkrétan. 26 évesen ettől nem pöttyet ijedtem meg, bevallom. Úgy mentem el a kocsiig, mint aki részeg. De átgondoltam és úgy döntöttem, nem gáz, majd holnapra elmúlik. Hát nem... azóta a járásom átalakult... már fejlődtem: úgy megyek, mint aki be van sz@rva :) Nem egyszerű helyzet. Fáj a lábam, feszül... nem jó, sőt továbbmegyek - sok mozdulatnál szinte folyik a könnyem, annyira fáj. Már a 3. fajta krémet kenem magamra, de a javulás nagyon kis haloványan érződik, de talán elindult valami. Kiderült tegnap estére hogy pontosan mi: a vérem. 5 helyen a jobb combom alján véraláfutás jelent meg... nem igazán tudom mire vélni a megjelenésüket, de remélem nincs nagy baj. A 3. emeletről itthon csak akkor megyek el, ha már minden kötél szakad, mert fáj - nagyon. Aztán ugye az "izomlázra rá kell dolgozni" mottó miatt elmentem tegnap zumbázni... takarék lángon égtem és alig tudtam bármit is csinálni a jobb lábammal... de kivárok és közben más dolgom nem lesz, csak dolgozni menni, közben meg blogolni. Találtam egy csomó képet régi alkotásaimról úgyhogy szépen lassan megint visszatérek a blogolás világába:) 

Egy szó, mint száz: ha hozzászoknék 5-6 óra után ehhez a sporthoz, biztos jó lenne és hatásos, de egy biztos gondolatom van: a spining órában az volt a legjobb, hogy vége lett... és nem biztos, hogy megér nekem ennyi fájdalmat az, hogy vékony legyek. Át kell újra dolgoznom a stratégiámat...

Ja és a zenék is jók voltak... íme a levezető zene spiningről... erre legalább szívesebben emlékszem vissza, mert már éreztem, hogy ez márcsak a vége lehet:
 

 

Hmmm... de a fene gondolná, hogy erre is mennyire kell tekerni - nem sok kicsikét, hanem keveset, de jó magas ellenállással... jááááj... bár a hangulat jó volt az órán, de úgy gondolom, hogy második alkalommal nem leszek ott... keresek más önkínzási módszert! :)

Társ(nélküli)táncon jártam először... és utoljára

Megint eltűntem, de itt vagyok és bár minden nap történik valami velem, ami megérne egy postot, csak az ember napja nem mindig igazodik ehhez és nincs nála mindig a laptop, hogy gyorsan leírhatná az eseményeket. Azonban tegnap történt velem egy olyan "élmény", ami simán megér egy bejegyzést.

Tudni kell, hogy kis városunkban nem sok lehetőség van a táncra, néptánc van, de az én szívem leginkább a latinosabb zenéhez húz: imádom a salsát. Két éve egyszer elindult egy 10 órás tanfolyam, de érdeklődés hiányában vége lett az egésznek, mert az az egy szem fiú - akinek szerencsétlenségünkre még ritmusérzéke sem volt - nem igazán elégítette ki sem a nők vágyait e téren és a folytatást sem biztosította számunkra, így a tanár nem tartott tovább nálunk órát, átpártoltunk Keszthelyre. De a tanulsága az lett a dolognak, hogy erre ilyen szinten nincs igény, így az elmúlt két év eltelt úgy, hogy egyetlen tánctanfolyam sem indult... eddig! Most hirtelen kezd kettő is, az egyik október 6-án - az salsa lesz és egy másikat hirdettek tegnapi kezdéssel, ami társastánc tanfolyam néven futott. Én az említett lehetőségek hiányában kompromisszumot kötöttem magammal és elmentem: hiba volt!

Mááár nem tetszett, hogy szombaton 12.15-re volt meghirdetve. Ki a franc akar minden héten szombaton délben!!! órára járni??? Felhívtam őket, hogy tényleg lesz-e meg pontosan mikor (nem-e elírás ez az időpont) és akkor a csajszi kérdezi, hogy "miért? jönnél?" - hát nem bazz, csak azért telefonálok, mert sok a pénz a kártyámon és nincs egy barátom sem, akivel lecsacsoghatnám és gáz az egész évet kihúzni egy 3000es kártyával... "mennék, mert érdekel". Érezhettem volna, hogy talán nem érti, miért akarnék én oda menni, ha egy normális fiatal nő vagyok, de nekem nem esett le, hát elmentem. Kiderült, hogy ez az időpont csak egy fellépés miatti előrecsúsztatás. Ez két dologra utalhat: vagy sűrűn lesz ilyen, mert fellépni mennek vagy qrvára nem hívja őket kutya sem fellépni, így csak néha lesz ilyen, de ez meg nem túl pozitív dolog. Na mindegy, ezen túllendültem, hiszen a végére kiderült, hogy ez a legkisebb gond az egésszel kapcsolatban. Mondta, hogy tortázás van negyed 1től és utána van csak óra, mert valami 1 évet ünnepelnek, de mondtam, hogy nem kívánnék én ott alkalmatlankodni - főleg, hogy azt sem tudom, ki a halál vagytok, nemhogy még körbeünnepeljelek benneteket... marad a fél.

Odamentem 28-ra, nehogy véletlen tortázni kelljen... volt ott 9 kb. 5-9 éves korosztályú kislány, egy 22 évesnél nem idősebb csávó és egy 30 körüli csaj. Reméltem, hogy ez véletlen, de kérdeztem, hogy "és a többiek???". Kiderült, hogy az órán ők a többiek... Hát de csaknem... csak de! Az óra kb úgy nézett ki, hogy volt 6 kislány az előbb említett korosztályból és én. Igaz, hogy az egyik kiscsaj nagyobb volt nálam, de ez az én hiányosságom, bevallom. Az órát a 22 éves kölök tartotta, de szerintem az olyan meleg az a gyerek, hogy tojást lehetne a fején sütni, de nincs is ezzel baj, de olyan fegyelmet tart, hogy utáltam az egészet. A telefonok nem csöröghetnek, nem vehetik fel az órán, állítólag dobott már ki telefont emiatt a teremből a gyerek - én meg utána törném el mindkét kezét, ha ilyet csinálna... mit képzel magáról??? Na mindegy, lehalkítottam, biztos, ami biztos alapon. 

Salsával kezdtünk 3 alaplépést vettünk, amiből én a 3.at nem ismertem... úgy néz ki, hogy sajnos nem jutottunk el az eddigi közel 3 éves salsa tanulásom alatt addig, de nem számít. (????) Na meg belekaptunk egy "samba futásba": egyik tükörtől tekertük magunkat a másikig. Hangsúlyoznám: a kislányok, a tanárcsávó és én... szép látvány volt a tükörben. Sokszor röhögtem magam szembe, bevallom. A lányokkal hülyéskedni nem lehet, persze mert ők még az én vicceimet nem értik... áááh, gáz volt. Ja és 1 óra... nem másfél, mint bárhol máshol. Mindegy, letelt nagy nehezen. Megyek a csajhoz, hogy akkor a bohóckodásért mennyit kér...remélem semmit, mert azért az iróniát remélem érezte a "csapaton". És közli, hogy egy óra 1300 Ft.... MENNYI???? Ha tudtam volna, be sem állok és sarkon fordulok, mert ez azért egy húzós árkategória - főleg, hogy egy óra és nem mellesleg ráment az egyik kedvenc világoskék zoknim, mert utcai cipőben nem mehettem be, én váltóval nem készültem és a lányok előtte fekete balettcipőkkel futkoztak rajta, úgyhogy azon már csak az ecetes olló segít, ahogy kinézett az óra végére. Mondtam, hogy ha így állunk, elő a számlatömbbel és írhatsz róla egészségpénztári számlát lelkem, így kevésbé fáj a dolog. Nagy nehézségek árán sikerült megírnia és hát mondta, hogy ha legközelebb jövök, szóljak és hozza a számlát előre - nem akartam mondani, hogy nem lesz legközelebb... És mondtam, hogy akkor itt nem lesznek figuratanulások? Hát nem, mert ennyi lánnyal mit kezdjen és nem lehet figurákat... Itt konkrét koreográfiákat tanulnánk meg és a szép, hogy az a terve, hogy én egy Zoli nevű gyerekkel lennénk a főpár és a kislányok a fellépéskor mellettünk bohóckodnának... milyen fellépés???? Hát hogy nem kötelező, de... hát mondtam, hogy ez nem érdekel és nem is akarom, de hogy beszéljük meg Zolival... hát ezen nincs mit megbeszélni szerintem... engem többet tuti nem is látnak itt... de hogy tegnap volt bemutató a városi sporttelepen, menjek ki és nézzem meg a latin formációt. Formációt, érted...?! 7 évesek basszus... na mindegy. Amúgy a maguk korosztályában a lányok ügyesek, de azért ez engem nem boldogít 26 évesen... 

Más miatt, de ott voltunk a bemutatón... még egy megerősítés, hogy én nem megyek oda SOHA TÖBBET. De élménynek még ha rossz is volt, megért egy misét, az biztos. 

De had meséljem el: újra sikerült égetni magunkat a város előtt... újra zumbáztunk nyilvánosan, de már legalább nem 4en, hanem voltunk 6an :):):) Bár megbeszéltük, hogy miért nem elég nekünk évente 2szer égni, minek vállaltuk be idénre 3szor is?? :) Mindegy, szerintem jót szórakoztunk, bár Viki elszakította a láncát, de reméljük minden alkatrésze megvan és megjavítható kis költséggel. Engem jól megsütött a nap, hogy estére hányingerem volt meg zsongott a fejem... és még itt volt az x faktor és a vv5 beszavazója is... csodálkozok, hogy zsibbadt az agyam????? Kééész... Jó tudni, hogy vannak tényleg tehetséges emberek, de egyeseknek nincsenek rokonai és barátai, akik szeretik? Há' miért nem mondja meg neki valaki, hogy nem szörnyű??? És van amelyiknek fellépései vannak saját bevallása szerint. Bár messziről jött ember azt mond, amit akar, de mégis... mi van, ha igaz???? Őrület... Alekosz exeiről meg nem akarok beszélni, bár tegnap Vikivel megdumáltuk msnen, hogy azért "undultak, mert dióták"... ENNYI :) Klábszótárba be! :) Ja és fotodokumentáltuk tegnap az eseményeket. 

Íme a kép, ahogy tegnap a legnagyobb melegben, tűző napon és fűben zumbázunk 6an - állandóra be kéne vezetni :) (iszonyú rossz és megterhelő volt szerintem)

És a klábdöglés utána... viszont ezt tényleg be kéne vezetni, mert állati jól esett :) 

Boldog szabadságom első két napja

Az egész nyarat teljesen végigdolgoztam - csak egy-egy szerdán voltunk K-val szabin, mert vártuk, hogy a szüleim elmenjenek egy hétre nyaralni és miénk lesz a lakás. Ezt belőttük és el is érkezett véééégre az édes szabadság.
Mi igazán hosszabb ideig így a valós életben nem voltunk kettesben, így nagy izgalmakkal és még nagyobb várakozással álltam ezen hét elé. Főleg a főzésre fektetve a hangsúlyt, mert szerettem volna megmutatni, hogy milyen állatian jó konyhatündérke tudok lenni - anyám konyhájába K tündérkéje :) Nagyjából tudom mit szeret és mit nem - saját bevallása szerint a zöldbabtól és a gombától hallucinál, úgyhogy ezt kerüljük a héten, de ettől eltekintve nagy baj nem lehet... ezt hittem én.... :)

A szabadságunk az eredeti tervek szerint úgy indult volna, hogy szombat reggel Veszprémben két albérletből kipakolás és egy harmadikba bepakolás - költöztetni kellett K haverját össze barátnőjével és kisfiával egy nagyobb lakásba a közös élet megkezdése végett. Elméletileg nekem is ott kellett volna lennem, de szerencsére még pénteken rávezetve bár, de magától észlelte, hogy nekem ott nem sok keresnivalóm van - ide erő kell, ami nálam csak korlátozottan áll rendelkezésre és végeredményképpen csak útban lennék... telefonban egyezkedtünk még péntek este, a vége az lett nem kell mennem költözködni (háááála Isten!) inkább süssek, főzzek neki valami finomat. A kérés: saját készítésű pizza és brownie. Két olyan dolog, amit soha nem rontottam el... eddig!
Még este megbeszéltük, hogy felmegyek érte, hogy mégis egy heti cucc és ne buszozzon és ha már a benzint így is, úgyis erre az útra szántam, akkor had menjen és előbb érünk hozzánk - többet tudunk együtt lenni. De hát hogy legyen friss, meleg a pizza, ha én nem vagyok itthon - hát be a hűtőbe... megrakva mindennel be teszem a hidegre - ott úgysem kel tovább és gyors bedobom a sütőbe ha hazajöttünk és mintha mi sem történt volna, minden tökéletesen sikerül - ugye ez volt a terv. Konzultáltam a csajokkal, hogy mi a véleményük - csupán 1,5 óráról van szó, nagy baj nem lehet, így nyugodtan feküdtem le aludni, jóóó lesz ez így...

Szombat reggel felkeltem és kitaláltam, hogy főzök K-nak egy kis fazék bablevest... imádja a babot - ezért bab és mivel soha nem csináltam még - ezért kisfazék. Lerohantam a boltba fagyasztott babért és sonkáért a pizzához és nekiláttam a napnak.

10 órakor álltam neki a főzésnek - sütésnek, nagyon jól ment minden. Kinéztem egy jó kis receptet a bableveshez innen - és kiírtam a kis kezemmel egy cetlire és indulhat a buláj. Meggyúrtam pillanatok alatt a pizzatésztát, amíg kelt, nekiálltam a levesnek... a hagymák gyönyörűen pirultak, minden flottul ment és miközben puhultak a levesben a zöldségek, addig kikevertem a brownie tésztáját. Hideg sütőből ki a megkelt pizzatésztát és elkezdem előmelegíteni a brownie számára. Kinyújtottam a tésztát, rákentem a szószt, megpakoltam feltéttel, majd (fél)készen beraktam a hűtőbe tepsistől mindenestől - addig sült a sütemény... telefonált K, hogy otthon van, mehetek, amikor akarok. Egyszerűen tökéletesen ment minden - 2 óra leforgása alatt minden meglett: a leves kész (márcsak habarni kell ha hazaérünk) és még jó is, a pizza a hűtőben várja, hogy hazaérjünk és a brownie is hűl az asztal alatt a kövön.

Fél 1kor indultam el érte, de még nem volt totál kész - borotválkozott, zuhizott és indultunk Tőlük. De el kellett ugrani még a bátyjáékhoz a videokártyát beszerelni a gépébe és még a plázába meg a Stop.Shop-hoz papucsot venni. Már elég éhes voltam, merthogy én reggelizni a nagy pörgésben elfelejtettem, de végülis fél 5 fele hazaértünk.
Minden úgy volt, ahogy hagytam - még jó, gyors sütő begyújt, a leves alatt a lángot is beizzítottam, hogy a habarás is megtegye a magáét, és tényleg minden rendben volt (ennek már gyanúsnak kellett volna lennie) - a pizza nem kelt agyon, be a sütőbe - 20 perc múlva nagy izgalmak közepette ültünk le ebédelni 5kor... féltem, hogy nem fog neki ízleni a levesem, de a pizzámban halál biztos voltam - szép a tészta, isteni az illata és a feltét is mindkettőnk ízlésének megfelelő volt (sonka, kukorica, hagyma).
A leves ízlett lett K-nak is, mondta hogy nagyon ügyes vagyok, mert isteni lett és finom és még maradt mára is, így ezt legalább ma nem kell főznöm, csak valami másodikat kell kipréselnem magamból. Azt hittem zsebemben a nap, mert pizzát még soha nem rontottam el... eddig. Hát én ilyen ROSSZ pizzát még nem sütöttem... se a szósz íze nem volt jó - beszívta a tészta a szósz felét, és valahogy az alja is olyan fura volt... már mikor vágtam fel éreztem, hogy valami nem stimmel - nem olyan mint szokott lenni. Valahogy keletkezett a tészta alján egy keményebb réteg. Nem arról van szó, hogy megpiróztam volna, mert inkább úgy mondanám, hogy apukámnak sápkóros is lett volna a tészta... csak valami ilyen gumiszerű alsó réteg sült a pizzára... hát én nem tudom mit mondjak... láttam, hogy K is mondaná, hogy "jobbat is sütöttél már..." de nem merte, csak úgy csinált, mintha minden oké lenne. Szegényem... annyira igyekeztem, hogy ez lett az eredménye: egy nehezen emészthető, rágós és ráadásul íztelen pizza. Azt hittem sírva fakadok... hogy ez a hűtő miatt van vagy a liszt miatt (mert tudat alatt váltottunk márkát: amit mi szoktunk venni, eltűnt) vagy nem is tudom, mi történt, de őőőrült rosszul sikerült. A browniem legalább jó let - az úgy sikerült, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Persze az meg valamikor este 8 fele jutott eszembe, hogy az is van ám... :) "Ebéd" után kimentünk a hegyre, az utolsó barackokat leszedtük a hegyen, de onnan meg gyorsan hazakergetett minket a vihar. Nem kis elkeseredéssel feküdtem le... elcsesztem az ebédet. Ha jó lenne, már a pizzából sem lenne, de a 3/4ede a mikróban pihen és szerintem gyorsirattár lesz a végzete...

Aztán jött a mai nap - új nap, új erő, új remények... Kérdezgettem már a héten K-t, hogy hogy áll a gyrosszal és mondta, hogy anyuja csinált már ilyen fűszerezésű húst és az ízlett neki.
Az ember lánya, amikor végre együtt lehet kettesben a párjával, akkor próbál minél kevesebb időt a tűzhely mellett tölteni, de mégis szeretne bizonyítani és igyekszik valami újat vagy extrábbat alkotni egy csirkepörköltnél és én is úgy gondoltam, hogy megmutatom, mire vagyok képes - a tegnapi negatív élmények után ma csinálok ebédre gyrost pitában. A pita is s.k. és úgy gondoltam, hogy minden alkatrészt megcsinálok - külön tálalok és mindenki az ízlés szerint elkészíti a saját kis gyrosát.

A recept már megvolt korábbról és csak nekiestem a főzésnek. Ma is minden okés volt: a pitatésztát meggyúrtam, be a hideg sütőbe (mert ott tuti nincs huzat) pihenni. Addig a husikat felcsíkoztam és befűszereztem bolti fűszerkeverékkel - be a hűtőbe pihenni. Már a szeletelésnél K kérdezte, hogy nem egyben sült husi lesz??? Gondoltam magamban, hogy ha azt szeretné még fel is tűzöm valamire, még nem tudom hogyan, de megoldjuk...de mondtam, hogy mivel csak szelet husaim vannak, így kockázom... Aztán megcsináltam a tzatzikit pillanatok alatt, elsőre eltaláltam a fűszerezést, az is mehet a husi mellé a hűtőbe "érni". A salátához vettem ilyen "keringő" fantázianevű keveréket, azt dúsítottam uborkával és paradicsommal, összekevertem, az is mehet a hűtőbe.

Kérdezte K, hogy csinálok neki sültkrumplit? Mondtam, hogy persze, ha szeretné... meg is pucolta és fel is szelte magának a krumplikat, amíg én a pitákkal játszadoztam a deszkán.

Ebéd előtt egy fél órával kisütöttem a pitákat - nagy boldogsággal újságoltam neki, hogy hólyagosodnak - így még semminek nem örültem :) A husit 10 perc alatt megsütöttem és ezalatt a másik gázrózsán kisütöttem a krumplit K-nak.

Megint csak izgatottan ültem asztalhoz - vajon hogy' sikerült... ízleni fog-e neki... megdicsér-e majd... A leves a tegnapi volt, azt újra összevissza dicsérte, aranyos volt. A második fogáshoz előpakoltam mindent: a kisült hólyagos pitákat, a husit, a mártást, a zöldségeket, a sült krumplit. A Lelkem néz nagyjából a következő arckifejezéssel: "kit várunk még ebédre???"... majd odanyúlt a krumpliért és a húsért és kimegy evőeszközért... én meg csak nééézek és nééézek... és a pita és a zöldség??? Hát ő nem eszik olyat, de igazából ő ezt jelezte, csak az én radarjaim nem vélték ezeket a jeleket felfedezni. Annyira akartam, hogy pitában és gyros, hogy ő mondta, hogy szereti a gyros húst... de nem a gyrost... és hogy azért gondolta, hogy egészben, mert ugye úgy finomabb, de nem pitában gondolta megenni és hát miért kért volna hasábburit, ha pitával eszi...? Hát gondoltam a gyros tálhoz is adnak krumplit, nem???? Hát ezt is félreértelmeztem... úgyhogy megint sikerült valami olyat csinálnom, ami nem igazán lett jó. Finom lett, mert én azt ettem, de a felénél el is ment az étvágyam - annyira mérges voltam magamra, hogy nem tudom elmondani. Mindegy... hát pita lefagyaszt, a többi önmagában elvileg elfogy, de mégis... elcsesztem. Annyira igyekeztem, hogy nem kérdeztem, csak sütöttem és alkottam. Még jó, hogy nem vacsoracsatásat játszunk, mert akkor simán 2ből 2 nap 0 pontos lenne... bár mondta, hogy finom a husi és finom a krumpli, de... ez nem vigasztal.

Egyértelműen nem K hibája, mert ha figyeltem volna arra, amit mond, akkor észleltem volna, hogy nem vágyik pitára és zöldségekre... és rossz pizzára... na mindegy...

A szép az egészben, hogy én ideges vagyok a történtek miatt, K-nak lelkiismeretfurdalása van az egész miatt, mivel látja h én csalódott vagyok... pedig ő nem tehet róla és látom, hogy őt is bántja azért a dolog... asszem holnap inkább főzök valami biztosabbat: csirkepörkölt tésztáva vagy bolognai spagettit - ezzel tuti nem nyúlok mellé - max elb*szom, de azért megint csak magam okolhatom.

A recepteket később felrakom a képekkel, csak most ezt muszáj volt kiírnom magamból... indult már jobban is a szabadságom... és még nincs vége... ééédes istenem, mi sül még ebből ki?!?!?!

Tömegközlekedés rulez!

Tegnap délután, a fél 4-es busszal mentem K-hoz, mert már nagyon hiányzott meg minden és mivel a Művészetek Völgyén keresztül vezet az utam, így reménykedtem, hogy ez az időpont még túl korai időpont lesz ahhoz, hogy haza akarjanak menni a kedves, az úttesten előszeretettel keresztben gyökkettővel közlekedő, az autósforgalmat egyáltalán nem toleráló, ám a járdát márcsak azért sem használó tarisznyás völgylakók. Lényeg a lényeg, egészen lazán utaztunk, a buszon szerencsére még a falukban sem lettünk egészségtelenül sűrűen, ám már a kis városkám buszpályaudvarán megtörtént, amitől mindig rettegek: hogy egyszer beszólok egy öreglánynak.

Azt tudni kell, hogy a busz Pestre megy, de nem Tőlünk indul, hanem egy másik nagyvárosból, így eleve a busz felében már ülnek (ez szerintem megbocsátható bűn azoknak, akik előbb szállnak fel, mint mi, hogy leülnek). Vártunk már úgy 20an a buszra a megállóban és megérkezett a színes, nagy bálna. Megindult a mozgolódás ezerrel, mindenki úgy helyezkedik ahogy tud, szerintem ez normális. De a busz nem oda állt, ahova a 90%uk, hanem egy jó 2 méterrel hátrébb... és nem a kupac nyugdíjas előtt nyílt ki az ajtó, hanem konkrétan előttem és egy csaj előtt... és erre meg odébb lök konkréten egy öreglány, hogy "nem zavar, hogy ő volt itt előbb???" Hát nem, vazze! Merthogy mondtam, hogy nem vettem észre, hogy sorszámot kellett húzni, de ő mutassa az övét.. hát nincs. Ránéztem a mellettem álló srácra, hogy "és neked van?", hm, neki sincs... Mivel nekem sincs, akkor ez a vita lezárva.... és a másik meg, hogy mondja már el, hogy az nem zavarja, hogy a tolakodásával engem és az előttem álló csajt fellöki? És tudjátok mi volt a válasz? Hogy "NEM". Jaaa... hogy az nem számít, hogy ő tolakodik, de én nem jelezhetem a felszállási szándékom? (mert több nem történt és még azt sem mondhatnám, hogy odébb léptem volna, hogy helyzeti előnyhöz jussak...) Mégis, egyesek mit képzelnek magukról? Ha valaki normálisan áll a dolgokhoz, szerintem megkapja azt a tiszteletet, ami jár neki. Többek között, akik szintén a tömegben álltak: egy fiatal pár két kisgyerekkel... Az öreglányokkal lerakatta a sofőr a táskájukat (merthogy sokan leszünk és ez egy keskeny folyosós busz volt, ne zavarjanak, na meg nem mellesleg ezért van a csomagtartó), természetesen ezt is morogva fogadták, de azért csak utólag leszálltak és a visszafelé tolakodás közben nekiállt hisztizni, hogy "a gyerekkel miért ott állnak??? Jöjjenek, jöjjenek" Ők amúgy is előre lettek volna engedve, de hát ő azért sipákol ám... de hogy miért belém veszett az az idióta, nem értem, hogy miért talált meg..?! Aztán meg egy nő is lerakta a csomagjait (még korábban) a busz aljába, az meg minden egyes csomagtartó csapásra felugrált hogy megnézze, hogy nem-e lopják a táskáját... enyhe paranoia, főleg hogy azért a busz megtelt szépen, de ő aztán annyiszor akart leszállni ellenőrizni a csomagjait, ahány megálló van a közel 50 km-en...! Az ilyen ne szálljon tömegközlekedési eszközre! Éééédes Istenem! Aztán meg a völgy elején felszállt két huszonéves lány, akik addig kevertek az ülőhelyekkel, hogy egymás mellé ülhessenek, amíg úgy nézett ki az egész szitu, mintha az oviban lennénk... két felnőttnek mondható nő miért nem bírja ki egymás nélkül egy kicsit?

Kész voltam és gondoltam, ennél rosszabb már nem jöhet: este nem bírtam tovább és kifejtettem K-nak az aggályaimat a hétvégi témával kapcsolatban. Nemes egyszerűséggel közölte, hogy nem vagyok teljesen normális:) És rá kellett jönnöm, hogy igaza van :) Mondta, hogy örül annak, hogy sütöttem, csak annak nem, hogy ezért. Azt azért nem tagadja, hogy amikor kettesben megyünk el valahova, akkor kicsit visszafogottabb, de egyáltalán nem arról van szó, hogy nem érzi jól magát, csak simán egy társaságban ezek a dolgok könnyebben mennek… mint mindenki másnak. Például amikor az utcazenén is kettesben voltunk a koncerten, addig nem volt kiáltozás meg ugrálás, csak hallgattuk a zenét (egy kulturált szórakozás volt), aztán találkoztunk Dórival és Zsoltival, ott már ment a nevetés és a vigyorgás (és a pálinkázás, de ugye ez mellékes információ:)). Tehát igen, megint sikerült az tenni, amihez a legjobban értünk, mi nők: túlagyaltam!!! De ami alapvetően érdekes, hogy sosem voltam senkire sem féltékeny, most valahogy mégis beleszőtte magát a hétvégémbe, de talán egy év után egy alkalom még nem krónikus, nem? :)

Tény, hogy némi féltékenység is benne volt a dologban, mert az, hogy hölgyekkel is körül van véve ezeken az estéken, nem egyszerű érzés, főleg hogy én meg otthon ülök egyedül a szobámban… na mindegy, de a lényeg, hogy túljutottunk ezen is és azért tudatosult bennem, hogy nem vagyok teljesen normális… vagy csak fáradt vagyok mindenhez és ez jött ki belőlem a hétvégén. Viszont, amikor elkezdtem a monológom, már akkor éreztem, hogy „ez mekkora baromság”. És ez a gyógyulás jele: magam is rájöttem, hogy ennek semmi értelme nem volt – és tudjuk, hogy okos ember más hibájából, buta ember a sajátjából tanul… Minden a legnagyobb rendben van és nem, nem unatkozik mellettem és imád :)

...ééés! tegnap délután bejött velem a cipőboltba... és szó nélkül tűrte, hogy én felpróbáltam mindent, ami tetszik - és amikben persze nem tudtam járni, mert őőőőrült magasak voltak és őőőőrülten fájt bennük a lábam és mankó egyáltalán nem járt hozzájuk :) De nem adom fel, hogy csinos legyek a hétvégén:)

Ginus leánybúcsú

Mint már említettem a melegszendvicskrémnél, múlt hét szombaton elbúcsúztattuk Ginus barátnőnk leányságát. Az esküvő 2011. augusztus 6-án lesz egy polgári szertartás keretein belül és családi körben ad az ifjú pár egy vacsorát, amire mi már nem vagyunk hivatalosak. Na, de ezt bepótolván, szerintem jelesen helytálltunk a leánybúcsún. Sokat szervezkedtünk, voltak kávézós megbeszélések, de megérte!

Főszerepben menyasszonykánk: Ginus

...és a búcsúzatató hölgykoszorú: Edina, Rena és Én

Az esténk úgy indult egy heti keresztbe-kasul szervezés eredményeképpen, hogy fél7kor, egy kicsi késéssel szedtek engem össze utolsóként K-nál és mentünk Ginus szüleihez, hogy kicsit azért ők is részesei lehessenek ennek a kis ünneplésnek.

A forgatókönyv pörög, az első programpont: a pólót átadni Ginusnak. Azt tudni kell, hogy ezt összességében nem volt egy egyszerű dolog elkészíteni. Amikor a csajokkal elkezdtük szervezni az egész bulit, akkor megbeszéltük, hogy a lényeg a költséghatékonyság. Ha meg tudjuk szerezni máshogy, ne vásároljuk a dolgokat össze. Az egyik legnagyobb gondot a póló okozta, mert hát mi kértünk árajánlatokat és vissza is jöttek… csupán, szinte akciósan 5000 Ftos árajánlatokat adtak a pólóra. Hát majdnem hanyatt vágtuk magunkat a Renával, de K mondta, hogy elvileg mi is meg tudjuk csinálni, mert a kép megvan, amit akarunk, csak nyomtatni kell ilyen speciális papírra és csak rávasalni. Tiszta egyszerűen hangzik, nem? :) Így önmagában az is, ha nem akarna az ember tökéleteset és nem az első lett volna, amin kísérletezünk. Eleve a póló megvásárlása sem volt egyszerű, mert nem bordázott pink pólót nem lehet kapni sehol (nem horribilis áron). Nagy nehezen levadásztuk a pólót, megvettem a papírt – egy A4-es méretűre ráment a két minta (egy az elejére és egy a hátuljára). Megyek K-hoz, hogy akkor „Édesem, nyomtassunk, vasaljunk”. A színes pólóra fehér minta nem csak úgy megy, hogy akkor kivágjuk és minden flottul megy, hanem a hátterét úgy kell a mintának megválasztani, hogy ne nagyon üssön el a póló színétől, mert a csajszit belülről nem vágjuk ki, csak körülötte… na a színválasztással elment kb 2 óra… próbanyomtatás, hozzánézés… ugye nem ugyanaz a papír, ki tudja, hogy hogyan fog viselkedni azon… 5 próbanyomás után kiválasztottuk a színt – nem jó, nagyon elüt, mert narancsosabb az alapszín, nem tetszik… új szín keverése és nyomtattunk – ez már jó lesz (főleg hogy elfogyott a papír :)). Az egészhez egy tintasugaras nyomtató kell (a leaserjet-ek nem jók) és csak vágni, szétszedni a papírt és vasalni… aha… ja, hát NEM! Vágtunk – eddig minden szépen ment, de aztán jött a papír szétszedésének fázisa.

Ha fehér pólónk lett volna, az könnyen ment volna, mert tükörben nyomtatás, rávasalás, papír lehúzás és kész is. De itt másról van szó, itt a mintát normálisan kell nyomtatni, leszedni a papírról ezt a rátapadó réteget, mert úgy vasalódik rá. Na, ez nem ment egyszerűen, főleg, hogy nem hagytunk az "eleje mintán" olyan részt (egy kis fület), ami „rongálható” lett volna következmények nélkül (és meg vagyok róla győződve, hogy a papír is régi volt és össze voltak száradva a rétegek, de hát nincs összehasonlítási alapom, de a kép szerint simán szétválasztható minden idegeskedés és vita nélkül). Ott guggoltunk K-val szorosan és közel egymáshoz a kislámpa fényénél, tűvel, szikével, ollóval felszerelkezve, hogy váljon el a papír a vasalandó résztől… ez megint kb 3 óra idegbeteg szenvedés volt. Nem tagadom, ez idő alatt nem kevesebb, mint 8szor vesztünk össze. Neki lelkiismeret-furdalása volt, hogy effektíve rábeszélt arra, hogy mi csináljuk meg és ne úgy csináltassuk és most meg ez van… de aztán nagy kézremegések és egymás idegein táncolás után azért csak lejött az a nyomoronc minta a papírról :) Aztán jött a vasalás fázis: na de mekkora fokozaton vasaljunk??? :) Amin először próbáltunk, az simán lepergett… na, vasaljunk vagy ne vasaljunk??? :) Elcsesszük vagy ne? Aztán észleltem, hogy nem maxon van a vasaló és úgy már rajta maradt a mintavasalásunk – K egyik régi, melós pólójára vasaltuk rá a próbanyomásos menyasszonyfejet :) Remegő kezemben a vasaló, kifeszítve a deszkán a póló – centivel méregetve, vajon középre esik-e a minta… nem egyszerű és idegtépő folyamat… vasaltam kicsit több, mint 1 percig és 10 perc feszült várakozás – és rajt maradt és szép és jajj.. és a Ginus örül:

És a végeredmény ilyen lett a saját készítésű pólónak:

Aztán kitaláltuk, hogy a Ginus képeiből készítünk egy kis zenés pps-t (az előző kép hátteréből már látszik a kezdő momentuma a vetítésnek)… és igen, ezt a hatást szerettem volna elérni... ezért érdemes volt szenvedni vele (mert ugye ez sem ment úgy, ahogy kellett volna - a program torzította a zenéket meg ilyenek, de aztán K segítségével ezen is túljutottunk):

Aztán elvonultunk Edina fodrász-szalonjába, ahol igazából senkit sem zavarunk még ha nagyon hangoskodunk is az éjszaka közepén. Ott indultak az igazi leánybúcsús játékok és feladatok a mi kis menyasszonykánknak.

Elsőként volt egy fogadalom, ami többek között magába foglalta, hogy főz a férjének és az anyóst naponta egyszer (ha jól emlékszem) dicsérni fogja és meccsnézés közben nem zavarja, blablabla… ja, és a haja mennyiségére megjegyzést nem tesz :) Ezt aláírva, egy keretbe foglalva emlékül megkapta.

Ajándékként még kapott egy dobozt, ami sok kis apróságot rejtett, amik az összetartást szimbolizálják vagy azért vannak. Pl. fejfájás elleni gyógyszer, ha a nő nem akarja… egy alul nyitott tanga, ha a férfi nem akarja. Egy pár mágnes (na ezzel játszott a Ginus, hogy élvezte:)), nagyító, ragasztó és madzag, óvszer és pénz azzal a címszóval, hogy „a pénz állítólag nem boldogít, ha Te is így gondolod, akkor küldd vissza nyugodtan:). Aztán volt benne egy szexi lila kesztyű és megvettük az egyik kelléket a szerencséhez: a kék harisnyakötőt.

Tehát így megvan a kék és az új, a kölcsön Renától lesz egy fülbevaló, a régi pedig tudtommal Edinától a körömlakk a lábkörmeire… így már rajtunk nem múlik a boldogságuk és a szerencséjük :)

Aztán jött az, hogy az egyik kolléganőm menyét megkértem, hogy egy vodkás üvegre üvegfestékkel pingálja rá skálaszerűen, hogy miért megy férjhez igazából. Volt az elején olyan, hogy mártír vagyok, hogy jó az ágyban, a pénzéért, illetve hogy gyereket akarok… és a végén, legalul hogy „mert igazán szerelmes vagyok”. Természetesen addig kell leinni, amíg igaz nem lesz az állítás… ezt az ivászatot összekötöttük egy férjismereti teszttel ilyen kérdésekkel, hogy mi a kedvenc szexpozíciója a Petinek és hogy milyen bugyira gerjed… :) Hmmm, miket meg nem tudtunk… :) Az üvegről külön is van kép, csak egyenlőre nem tudom, hogy a telomról hogyan tudom leaprikálni.

Aztán jött egy olyan játék, ami azt hittem egyszerűbben megy majd: a puzzle. Egy Petivel közös képet szétkaptunk szikével… Eredetileg 3 percet adtunk Ginusnak, hogy kirakja…

Egyedül nehézkesen ment, így nekünk is be kellett segíteni…

... elég rossz részidővel, csupán 20 perc alatt ki is raktuk 4en :)

Az egész „ceremónia” lezárásaként egy oklevéllel ismertük el, hogy remek feleség, háziasszony és anya lesz Ginusunkból :)

Aztán jött a felhőtlen szórakozás: felnőtt activity. Nem tudom, hogy hányadik bacardi cola volt bennünk már ekkor… bár szerintem mindenki jól viselte. Ginus csiccsentett be nálunk kicsit jobban, de így is remekül éreztük magunkat. Nem mindig értettük meg egymást, de ettől volt az egész olyan szórakoztató. A Renából előhozta a versenyszellemet, a Ginusból a nyugodtságot és a kreativitást… :)

(csak mondom, hogy a boci feje mellett a hegyek, a bogyók és a virágból a "kő" szóra kellett volna rájönnünk... he?? Kíváncsi lettem volna rá, hogy ebből hogy kellett volna kitalálnunk a "körmérKŐzés" fogalmat :))

Na és természetesen nekem kellett szinte mindig piros kártyát húznom… és az egyiknél, amikor mutogatni kellett, mondtam, hogy „most olyat láttok, amit még soha”… és mindegyik abban a pillanatban felkapott egy fényképezőgépet, így fotodokumentálva van, ahogy elmutogatom a „vagina izgatást”. De kitalálták, tehát jó voltam :)

Hajnali 3 fele döntöttünk úgy, hogy már fáradtak is vagyunk és méltón megünnepeltük Ginus férjhez menetelét. K eljött értünk Chilivel és szétszórtuk a népet, mert az eredeti taxis verziót némileg drágának véltem és így megkértem, hogy had keltsem fel az éjszaka közepén. Fél 5 fele haza is értünk asszem és le is feküdtünk, bár én nehezen aludtam el, mert kicsit átbillentem a holtponton. Másnap olyan fura voltam, de nem számít, mert a többiek is, de szerintem egy tökéletes este volt :). Remélem, semmit sem hagytam ki a kis beszámolómból… szóljatok Rám, ha mégis :)

Ginus, még egyszer sok boldogságot kívánok! :)

Melegszendvics

Tegnap este eszembe jutott, hogy úgy ennék valami finomat… sokszor van ilyen hülye érzésem, de általában nem tudom, mi lenne az. Az este ebben az egyben azonban kivétel volt, tudtam mit akarok: melegszendvicset! Na, de nem ám akármilyet… mi itthon a klasszik vaj, sonka vagy párizsi, sajt kombinációt esszük mindig, de most nem erre vágytam, hanem valami szaftosabbra. A barátnőm leánybúcsújakor anyukája házi készítésű melegszendvics-krémes melegszendviccsel (sokat gondolkodtam, ezt hogy írjam máshogy, de semmi jobb nem jutott eszembe) vendégelt meg minket, hogy tudjunk rá inni :) A lényeg, hogy nagyon finom volt és interneten utol is értem Ginust, hogy mesélje már el mi kell abba és a (még) vőlegénye (szombaton férjként fog már büszkélkedni szép felesége mellett) valami finomat tud, azt is mondja már el... összeszedtük a hozzávalókat. Semmi extra, ha valaki a párizsit rúdban veszi. Hát mi nem… úgyhogy fél 9kor autóba ültem és elmentem a hiányzó alkatrészekért és megcsináltam. Finom volt, de valahogy én valami intenzívebbre vágytam és mára kifejlesztettem a saját verziómat. Mennyiségeket nem tudok, csak nagyjából, de ezért nem tenném tűzbe a kezem. Nagyjából beletettem a fél hűtőt, biztos, ami biztos alapon :) Külön-külön jók, mééé’ ne lennének együtt is jók :)

Kb. 20-25 dkg füstölt pulykapárizsit, egy kisebb fej újhagymát és hát kolbászt szerettem volna még bele, de annak hiányában a mársenkineksemkellmertszáraz paprikás szalámiból dobtam a kézi darálóba 8 szeletet (mert annyi volt és már mindenki csak odébbrakta) és elindítottam. Féltem, hogy nem viszi el és csak ront a helyzet megoldhatóságán, de tévedtem: szép apróra, de még nem kenhetőre gyilkolta a hozzávalókat. Aztán tettem hozzá egy pici vegetát (óvatosan, mert a párizsi és a szalámi magában hordozza a maga sóját), egy pici borsot, egy fél teáskanál margarint és annyi tejfölt, hogy kenhető állaga legyen. Ez nálam nem sok, mert nem szeretem, ha csorog a késről, csak éppen, hogy ne legyen száraz a krém, merthogy ugye ez egy krém. Aztán ízesítőnek még találtam egy kis csemege pirosaranyat – abból is egy pöttynyit tettem, nem többet, és egy fél pöttynyi mustárt is raktam hozzá. Abból azért fél pöttynyit, mert előző nap, amit a Ginusék közreműködésével csináltam, azt picit elmustároztam. Ezekkel a krémekkel szintén vigyázni kell, mert nagyon finomak és jól ízesítenek, de ehhez a krémhez viszonylag erős ízviláguk van. Az egészhez még raktam reszelt sajtot, hogy azzal külön már ne kelljen szenvednem és így „egy kosszal” megvan az egész művelet. Ezt az egészet összedolgoztam villával – némi kóstolgatás – és egy próbaüzem:



Isteni lett :) Nem feltétlen kell követni az én ízvilágom, de meleg teával szerintem nagyon állati :)

Meggyes-zselés süti Puffintól

Egy előnye van annak, ha rossz kedvem van: sütni kezdek. Ha én a semmiből kitalálom, hogy sütni, főzni, kotyvasztani vagy újítani szeretnék, az egyértelműen a lelki problémáimra vezethető vissza. És a pikantériája a dolognak, hogy mindig akkor sikerülnek a legjobban a sütik, amikor ilyen jellegű indíttatásból állok neki alkotni. Az előző kis kirohanásomnak köszönhetően ma is járni akart a kezem és már régen kinéztem Puffin blogjáról a meggyes-zselés sütit. A recept úgy tökéletes, ahogy van.

Körülnéztem a spejzban és a hűtőben, hát volt hiány a hozzávalókban: felkerekedtem és nekiálltam vásárolni. Meggybefőtt, puding secperc alatt pipa, de ami nem gondoltam, hogy ekkora nehézséget fog okozni: a piros tortazselé a közelemben lévő boltokból eltűnt. Nem tudom, hogy ez valami időleges készlethiány vagy ez is megszűnőben van, hiszen a színtelent is simán lehet már színezni némi meggylével vagy akármivel, ami kell az adott sütibe, de a lényeg: a második bolt után feladtam és az egyik szomszédnak panaszkodtam, hogy nincs és kéne és mi lesz most jjjaj istenem és hogy fog így kinézni a sütim és szörnyűséges… és milyen jó helyen tettem: neki volt és így megszereztem ezt is :)

Szinte semmi sem állhatott az utamba, nekiálltam sütni. Nem bonyolult sütemény, de szerintem annál finomabb: nem az az édes akármi, hanem egy kellemesen édeskés mégis gyümölcsös (ettől nálunk már simán diétásnak számít) és gyorsan elkészíthető.

Hozzávalók:

Tészta:

• 20 dkg liszt
• 8 dkg porcukor
• csipetnyi sütőpor
• 10 dkg margarin
• 1 tojás

Krém:

• 1 üveg kimagozott meggybefőtt
• 1 cs. vaníliás pudingpor
• 3 ek cukor
• 3 dl tej
• 1 doboz tejföl (a nagy 20%os)

Zselé:

• 2 nehezen megszerzett piros tortazselé
• 0,5 dl meggybefőtt leve+szükséges vízmennyiséggel kiegészítve
• 4 ek cukor (vagy amennyit ír a tortazselé elkészítési javaslata)
  

Először a tészta hozzávalóit gyúrtam össze és fél órára betettem a hűtőbe folpackban pihenni. Ekkor felismertem a piros tortazselé hiányát – merthogy vettem én színtelent, de az mégsem piros ugye… - így feltétlen vadásznom kellett pirosat. Ez éppen a pihenés végére meg is történt. Az omlós tésztát kinyújtottam a deszkán, ami meglehetősen ragadt, mert nem liszteztem eléggé alá, így a kapcsos tepsibe beleügyeskedni sem volt egyszerű. Feltekertem a centiméteres pontossággal a tepsi méreteire nyújtott tésztát a sodrófára, de mivel azzal meg elakadtam a spejzajtószárfában, majdnem befontam a hajam, mire kézzel beleegyengettem a tésztát a vajjal kikent tepsibe. No, de ez is megvolt, mégsincs este…

Felfőztem a tejjel és a cukorral a vaníliás pudingot, majd annak melegében belekevertem a tejfölt és rákentem a még nyers tésztára. Erre jön a meggy: na ennek a felezése a leghosszabb folyamata a történetnek… és mehet a 175 fokos sütőbe 25 percre. Na, itt buktam megint időt, mert nekem ez nem 25 percbe tellett, ugyanis nálam a 175 fok az éppen pontosan 165 fok volt… éreztem én, hogy a vége időnél nem úgy viselkedik a cucc, mint ahogy kellene és felismertem, hogy talán nem fejből kéne nyomnom a receptet, amit eddig 2szer olvastam el… úgyhogy még hagytam kicsit. De ez még a jobbik eset, mert K-nál nem sokon múlt,hogy egy egész tepsi brownie-t égessek el: a kapcsolón az ikonok totál le vannak kopva és nem kértem a közönség segítséget… az egésznek ugye kell 20-25 perc, de az én brownie-m már 4 percnél égett szagot ontott magából: Melcsi elkezdte grillezni 160 fokon :) De egészen időben észleltem, hogy valami nem korrekt, így nem égettem egy aktív szénkockává a sütit. Na, de vissza a mai alkotásomhoz:

A sütési fázis alatt megcsináltam a piros zselét és a pihentetés után éppen úgy jöttek ki az idők, hogy ahogy kivettem a tésztát, már csorgathattam is a tortazselét. Szépen sikerült szerintem, pedig féltem tőle kezdő konyhatündérként.

És már csak várni kellett… és várni… és nem ment tovább. Mikor már apa szerint eleget vártunk, akkor a tortaforma lecsatol...

...és szeletelés.

Na a képeken is látszik, hogy még a türelem picikét szebb sütit termett volna, mert még nem dermedt meg a puding rész a második sornál, de a lényeg: látom, hogy apuka is nehezen állja meg, hogy amikor elmegy mellette, ne egyen belőle :) Ez nálunk a teljes elismerés jele :)