Ginus leánybúcsú

Mint már említettem a melegszendvicskrémnél, múlt hét szombaton elbúcsúztattuk Ginus barátnőnk leányságát. Az esküvő 2011. augusztus 6-án lesz egy polgári szertartás keretein belül és családi körben ad az ifjú pár egy vacsorát, amire mi már nem vagyunk hivatalosak. Na, de ezt bepótolván, szerintem jelesen helytálltunk a leánybúcsún. Sokat szervezkedtünk, voltak kávézós megbeszélések, de megérte!

Főszerepben menyasszonykánk: Ginus

...és a búcsúzatató hölgykoszorú: Edina, Rena és Én

Az esténk úgy indult egy heti keresztbe-kasul szervezés eredményeképpen, hogy fél7kor, egy kicsi késéssel szedtek engem össze utolsóként K-nál és mentünk Ginus szüleihez, hogy kicsit azért ők is részesei lehessenek ennek a kis ünneplésnek.

A forgatókönyv pörög, az első programpont: a pólót átadni Ginusnak. Azt tudni kell, hogy ezt összességében nem volt egy egyszerű dolog elkészíteni. Amikor a csajokkal elkezdtük szervezni az egész bulit, akkor megbeszéltük, hogy a lényeg a költséghatékonyság. Ha meg tudjuk szerezni máshogy, ne vásároljuk a dolgokat össze. Az egyik legnagyobb gondot a póló okozta, mert hát mi kértünk árajánlatokat és vissza is jöttek… csupán, szinte akciósan 5000 Ftos árajánlatokat adtak a pólóra. Hát majdnem hanyatt vágtuk magunkat a Renával, de K mondta, hogy elvileg mi is meg tudjuk csinálni, mert a kép megvan, amit akarunk, csak nyomtatni kell ilyen speciális papírra és csak rávasalni. Tiszta egyszerűen hangzik, nem? :) Így önmagában az is, ha nem akarna az ember tökéleteset és nem az első lett volna, amin kísérletezünk. Eleve a póló megvásárlása sem volt egyszerű, mert nem bordázott pink pólót nem lehet kapni sehol (nem horribilis áron). Nagy nehezen levadásztuk a pólót, megvettem a papírt – egy A4-es méretűre ráment a két minta (egy az elejére és egy a hátuljára). Megyek K-hoz, hogy akkor „Édesem, nyomtassunk, vasaljunk”. A színes pólóra fehér minta nem csak úgy megy, hogy akkor kivágjuk és minden flottul megy, hanem a hátterét úgy kell a mintának megválasztani, hogy ne nagyon üssön el a póló színétől, mert a csajszit belülről nem vágjuk ki, csak körülötte… na a színválasztással elment kb 2 óra… próbanyomtatás, hozzánézés… ugye nem ugyanaz a papír, ki tudja, hogy hogyan fog viselkedni azon… 5 próbanyomás után kiválasztottuk a színt – nem jó, nagyon elüt, mert narancsosabb az alapszín, nem tetszik… új szín keverése és nyomtattunk – ez már jó lesz (főleg hogy elfogyott a papír :)). Az egészhez egy tintasugaras nyomtató kell (a leaserjet-ek nem jók) és csak vágni, szétszedni a papírt és vasalni… aha… ja, hát NEM! Vágtunk – eddig minden szépen ment, de aztán jött a papír szétszedésének fázisa.

Ha fehér pólónk lett volna, az könnyen ment volna, mert tükörben nyomtatás, rávasalás, papír lehúzás és kész is. De itt másról van szó, itt a mintát normálisan kell nyomtatni, leszedni a papírról ezt a rátapadó réteget, mert úgy vasalódik rá. Na, ez nem ment egyszerűen, főleg, hogy nem hagytunk az "eleje mintán" olyan részt (egy kis fület), ami „rongálható” lett volna következmények nélkül (és meg vagyok róla győződve, hogy a papír is régi volt és össze voltak száradva a rétegek, de hát nincs összehasonlítási alapom, de a kép szerint simán szétválasztható minden idegeskedés és vita nélkül). Ott guggoltunk K-val szorosan és közel egymáshoz a kislámpa fényénél, tűvel, szikével, ollóval felszerelkezve, hogy váljon el a papír a vasalandó résztől… ez megint kb 3 óra idegbeteg szenvedés volt. Nem tagadom, ez idő alatt nem kevesebb, mint 8szor vesztünk össze. Neki lelkiismeret-furdalása volt, hogy effektíve rábeszélt arra, hogy mi csináljuk meg és ne úgy csináltassuk és most meg ez van… de aztán nagy kézremegések és egymás idegein táncolás után azért csak lejött az a nyomoronc minta a papírról :) Aztán jött a vasalás fázis: na de mekkora fokozaton vasaljunk??? :) Amin először próbáltunk, az simán lepergett… na, vasaljunk vagy ne vasaljunk??? :) Elcsesszük vagy ne? Aztán észleltem, hogy nem maxon van a vasaló és úgy már rajta maradt a mintavasalásunk – K egyik régi, melós pólójára vasaltuk rá a próbanyomásos menyasszonyfejet :) Remegő kezemben a vasaló, kifeszítve a deszkán a póló – centivel méregetve, vajon középre esik-e a minta… nem egyszerű és idegtépő folyamat… vasaltam kicsit több, mint 1 percig és 10 perc feszült várakozás – és rajt maradt és szép és jajj.. és a Ginus örül:

És a végeredmény ilyen lett a saját készítésű pólónak:

Aztán kitaláltuk, hogy a Ginus képeiből készítünk egy kis zenés pps-t (az előző kép hátteréből már látszik a kezdő momentuma a vetítésnek)… és igen, ezt a hatást szerettem volna elérni... ezért érdemes volt szenvedni vele (mert ugye ez sem ment úgy, ahogy kellett volna - a program torzította a zenéket meg ilyenek, de aztán K segítségével ezen is túljutottunk):

Aztán elvonultunk Edina fodrász-szalonjába, ahol igazából senkit sem zavarunk még ha nagyon hangoskodunk is az éjszaka közepén. Ott indultak az igazi leánybúcsús játékok és feladatok a mi kis menyasszonykánknak.

Elsőként volt egy fogadalom, ami többek között magába foglalta, hogy főz a férjének és az anyóst naponta egyszer (ha jól emlékszem) dicsérni fogja és meccsnézés közben nem zavarja, blablabla… ja, és a haja mennyiségére megjegyzést nem tesz :) Ezt aláírva, egy keretbe foglalva emlékül megkapta.

Ajándékként még kapott egy dobozt, ami sok kis apróságot rejtett, amik az összetartást szimbolizálják vagy azért vannak. Pl. fejfájás elleni gyógyszer, ha a nő nem akarja… egy alul nyitott tanga, ha a férfi nem akarja. Egy pár mágnes (na ezzel játszott a Ginus, hogy élvezte:)), nagyító, ragasztó és madzag, óvszer és pénz azzal a címszóval, hogy „a pénz állítólag nem boldogít, ha Te is így gondolod, akkor küldd vissza nyugodtan:). Aztán volt benne egy szexi lila kesztyű és megvettük az egyik kelléket a szerencséhez: a kék harisnyakötőt.

Tehát így megvan a kék és az új, a kölcsön Renától lesz egy fülbevaló, a régi pedig tudtommal Edinától a körömlakk a lábkörmeire… így már rajtunk nem múlik a boldogságuk és a szerencséjük :)

Aztán jött az, hogy az egyik kolléganőm menyét megkértem, hogy egy vodkás üvegre üvegfestékkel pingálja rá skálaszerűen, hogy miért megy férjhez igazából. Volt az elején olyan, hogy mártír vagyok, hogy jó az ágyban, a pénzéért, illetve hogy gyereket akarok… és a végén, legalul hogy „mert igazán szerelmes vagyok”. Természetesen addig kell leinni, amíg igaz nem lesz az állítás… ezt az ivászatot összekötöttük egy férjismereti teszttel ilyen kérdésekkel, hogy mi a kedvenc szexpozíciója a Petinek és hogy milyen bugyira gerjed… :) Hmmm, miket meg nem tudtunk… :) Az üvegről külön is van kép, csak egyenlőre nem tudom, hogy a telomról hogyan tudom leaprikálni.

Aztán jött egy olyan játék, ami azt hittem egyszerűbben megy majd: a puzzle. Egy Petivel közös képet szétkaptunk szikével… Eredetileg 3 percet adtunk Ginusnak, hogy kirakja…

Egyedül nehézkesen ment, így nekünk is be kellett segíteni…

... elég rossz részidővel, csupán 20 perc alatt ki is raktuk 4en :)

Az egész „ceremónia” lezárásaként egy oklevéllel ismertük el, hogy remek feleség, háziasszony és anya lesz Ginusunkból :)

Aztán jött a felhőtlen szórakozás: felnőtt activity. Nem tudom, hogy hányadik bacardi cola volt bennünk már ekkor… bár szerintem mindenki jól viselte. Ginus csiccsentett be nálunk kicsit jobban, de így is remekül éreztük magunkat. Nem mindig értettük meg egymást, de ettől volt az egész olyan szórakoztató. A Renából előhozta a versenyszellemet, a Ginusból a nyugodtságot és a kreativitást… :)

(csak mondom, hogy a boci feje mellett a hegyek, a bogyók és a virágból a "kő" szóra kellett volna rájönnünk... he?? Kíváncsi lettem volna rá, hogy ebből hogy kellett volna kitalálnunk a "körmérKŐzés" fogalmat :))

Na és természetesen nekem kellett szinte mindig piros kártyát húznom… és az egyiknél, amikor mutogatni kellett, mondtam, hogy „most olyat láttok, amit még soha”… és mindegyik abban a pillanatban felkapott egy fényképezőgépet, így fotodokumentálva van, ahogy elmutogatom a „vagina izgatást”. De kitalálták, tehát jó voltam :)

Hajnali 3 fele döntöttünk úgy, hogy már fáradtak is vagyunk és méltón megünnepeltük Ginus férjhez menetelét. K eljött értünk Chilivel és szétszórtuk a népet, mert az eredeti taxis verziót némileg drágának véltem és így megkértem, hogy had keltsem fel az éjszaka közepén. Fél 5 fele haza is értünk asszem és le is feküdtünk, bár én nehezen aludtam el, mert kicsit átbillentem a holtponton. Másnap olyan fura voltam, de nem számít, mert a többiek is, de szerintem egy tökéletes este volt :). Remélem, semmit sem hagytam ki a kis beszámolómból… szóljatok Rám, ha mégis :)

Ginus, még egyszer sok boldogságot kívánok! :)

Melegszendvics

Tegnap este eszembe jutott, hogy úgy ennék valami finomat… sokszor van ilyen hülye érzésem, de általában nem tudom, mi lenne az. Az este ebben az egyben azonban kivétel volt, tudtam mit akarok: melegszendvicset! Na, de nem ám akármilyet… mi itthon a klasszik vaj, sonka vagy párizsi, sajt kombinációt esszük mindig, de most nem erre vágytam, hanem valami szaftosabbra. A barátnőm leánybúcsújakor anyukája házi készítésű melegszendvics-krémes melegszendviccsel (sokat gondolkodtam, ezt hogy írjam máshogy, de semmi jobb nem jutott eszembe) vendégelt meg minket, hogy tudjunk rá inni :) A lényeg, hogy nagyon finom volt és interneten utol is értem Ginust, hogy mesélje már el mi kell abba és a (még) vőlegénye (szombaton férjként fog már büszkélkedni szép felesége mellett) valami finomat tud, azt is mondja már el... összeszedtük a hozzávalókat. Semmi extra, ha valaki a párizsit rúdban veszi. Hát mi nem… úgyhogy fél 9kor autóba ültem és elmentem a hiányzó alkatrészekért és megcsináltam. Finom volt, de valahogy én valami intenzívebbre vágytam és mára kifejlesztettem a saját verziómat. Mennyiségeket nem tudok, csak nagyjából, de ezért nem tenném tűzbe a kezem. Nagyjából beletettem a fél hűtőt, biztos, ami biztos alapon :) Külön-külön jók, mééé’ ne lennének együtt is jók :)

Kb. 20-25 dkg füstölt pulykapárizsit, egy kisebb fej újhagymát és hát kolbászt szerettem volna még bele, de annak hiányában a mársenkineksemkellmertszáraz paprikás szalámiból dobtam a kézi darálóba 8 szeletet (mert annyi volt és már mindenki csak odébbrakta) és elindítottam. Féltem, hogy nem viszi el és csak ront a helyzet megoldhatóságán, de tévedtem: szép apróra, de még nem kenhetőre gyilkolta a hozzávalókat. Aztán tettem hozzá egy pici vegetát (óvatosan, mert a párizsi és a szalámi magában hordozza a maga sóját), egy pici borsot, egy fél teáskanál margarint és annyi tejfölt, hogy kenhető állaga legyen. Ez nálam nem sok, mert nem szeretem, ha csorog a késről, csak éppen, hogy ne legyen száraz a krém, merthogy ugye ez egy krém. Aztán ízesítőnek még találtam egy kis csemege pirosaranyat – abból is egy pöttynyit tettem, nem többet, és egy fél pöttynyi mustárt is raktam hozzá. Abból azért fél pöttynyit, mert előző nap, amit a Ginusék közreműködésével csináltam, azt picit elmustároztam. Ezekkel a krémekkel szintén vigyázni kell, mert nagyon finomak és jól ízesítenek, de ehhez a krémhez viszonylag erős ízviláguk van. Az egészhez még raktam reszelt sajtot, hogy azzal külön már ne kelljen szenvednem és így „egy kosszal” megvan az egész művelet. Ezt az egészet összedolgoztam villával – némi kóstolgatás – és egy próbaüzem:



Isteni lett :) Nem feltétlen kell követni az én ízvilágom, de meleg teával szerintem nagyon állati :)

Meggyes-zselés süti Puffintól

Egy előnye van annak, ha rossz kedvem van: sütni kezdek. Ha én a semmiből kitalálom, hogy sütni, főzni, kotyvasztani vagy újítani szeretnék, az egyértelműen a lelki problémáimra vezethető vissza. És a pikantériája a dolognak, hogy mindig akkor sikerülnek a legjobban a sütik, amikor ilyen jellegű indíttatásból állok neki alkotni. Az előző kis kirohanásomnak köszönhetően ma is járni akart a kezem és már régen kinéztem Puffin blogjáról a meggyes-zselés sütit. A recept úgy tökéletes, ahogy van.

Körülnéztem a spejzban és a hűtőben, hát volt hiány a hozzávalókban: felkerekedtem és nekiálltam vásárolni. Meggybefőtt, puding secperc alatt pipa, de ami nem gondoltam, hogy ekkora nehézséget fog okozni: a piros tortazselé a közelemben lévő boltokból eltűnt. Nem tudom, hogy ez valami időleges készlethiány vagy ez is megszűnőben van, hiszen a színtelent is simán lehet már színezni némi meggylével vagy akármivel, ami kell az adott sütibe, de a lényeg: a második bolt után feladtam és az egyik szomszédnak panaszkodtam, hogy nincs és kéne és mi lesz most jjjaj istenem és hogy fog így kinézni a sütim és szörnyűséges… és milyen jó helyen tettem: neki volt és így megszereztem ezt is :)

Szinte semmi sem állhatott az utamba, nekiálltam sütni. Nem bonyolult sütemény, de szerintem annál finomabb: nem az az édes akármi, hanem egy kellemesen édeskés mégis gyümölcsös (ettől nálunk már simán diétásnak számít) és gyorsan elkészíthető.

Hozzávalók:

Tészta:

• 20 dkg liszt
• 8 dkg porcukor
• csipetnyi sütőpor
• 10 dkg margarin
• 1 tojás

Krém:

• 1 üveg kimagozott meggybefőtt
• 1 cs. vaníliás pudingpor
• 3 ek cukor
• 3 dl tej
• 1 doboz tejföl (a nagy 20%os)

Zselé:

• 2 nehezen megszerzett piros tortazselé
• 0,5 dl meggybefőtt leve+szükséges vízmennyiséggel kiegészítve
• 4 ek cukor (vagy amennyit ír a tortazselé elkészítési javaslata)
  

Először a tészta hozzávalóit gyúrtam össze és fél órára betettem a hűtőbe folpackban pihenni. Ekkor felismertem a piros tortazselé hiányát – merthogy vettem én színtelent, de az mégsem piros ugye… - így feltétlen vadásznom kellett pirosat. Ez éppen a pihenés végére meg is történt. Az omlós tésztát kinyújtottam a deszkán, ami meglehetősen ragadt, mert nem liszteztem eléggé alá, így a kapcsos tepsibe beleügyeskedni sem volt egyszerű. Feltekertem a centiméteres pontossággal a tepsi méreteire nyújtott tésztát a sodrófára, de mivel azzal meg elakadtam a spejzajtószárfában, majdnem befontam a hajam, mire kézzel beleegyengettem a tésztát a vajjal kikent tepsibe. No, de ez is megvolt, mégsincs este…

Felfőztem a tejjel és a cukorral a vaníliás pudingot, majd annak melegében belekevertem a tejfölt és rákentem a még nyers tésztára. Erre jön a meggy: na ennek a felezése a leghosszabb folyamata a történetnek… és mehet a 175 fokos sütőbe 25 percre. Na, itt buktam megint időt, mert nekem ez nem 25 percbe tellett, ugyanis nálam a 175 fok az éppen pontosan 165 fok volt… éreztem én, hogy a vége időnél nem úgy viselkedik a cucc, mint ahogy kellene és felismertem, hogy talán nem fejből kéne nyomnom a receptet, amit eddig 2szer olvastam el… úgyhogy még hagytam kicsit. De ez még a jobbik eset, mert K-nál nem sokon múlt,hogy egy egész tepsi brownie-t égessek el: a kapcsolón az ikonok totál le vannak kopva és nem kértem a közönség segítséget… az egésznek ugye kell 20-25 perc, de az én brownie-m már 4 percnél égett szagot ontott magából: Melcsi elkezdte grillezni 160 fokon :) De egészen időben észleltem, hogy valami nem korrekt, így nem égettem egy aktív szénkockává a sütit. Na, de vissza a mai alkotásomhoz:

A sütési fázis alatt megcsináltam a piros zselét és a pihentetés után éppen úgy jöttek ki az idők, hogy ahogy kivettem a tésztát, már csorgathattam is a tortazselét. Szépen sikerült szerintem, pedig féltem tőle kezdő konyhatündérként.

És már csak várni kellett… és várni… és nem ment tovább. Mikor már apa szerint eleget vártunk, akkor a tortaforma lecsatol...

...és szeletelés.

Na a képeken is látszik, hogy még a türelem picikét szebb sütit termett volna, mert még nem dermedt meg a puding rész a második sornál, de a lényeg: látom, hogy apuka is nehezen állja meg, hogy amikor elmegy mellette, ne egyen belőle :) Ez nálunk a teljes elismerés jele :)

Gasztronómia: 10 pont, lelkileg 0!

Ilyen a mai napom… és a szélsőségek erősen összefüggnek: azért volt süthetnékem, mert a lelkem nincs rendben…

Már múlt héten elindult nálam a rossz érzés, aztán hét közepén jó volt minden és a hétvégére megint lezuhantam elég mélyre. A lényeg az egészben, hogy azt érzem sokszor és talán nem is alaptalanul, hogy K a haveri összejöveteleken, akikkel iszogatnak, játszanak, beszélgetnek, lényegesen jobban érzi magát, mint Velem. Ezt sosem mondta még, de ha elmegyünk valahova – akár egy koncertre vagy bárhova – én nem iszom, mert valakinek vezetni kell és valahogy akkor ő sem iszik, max egy sört, de amire ki akarok lyukadni: nem lazul el. Nagyon ezt érzem és szerintem ez nem paranoia, úgy érzem, hogy van ennek a dolognak valóság alapja.

Az alapsztori annyi, hogy péntekenként általában az egyik országos cimborájánál haveri összejövetel van, ahol nőcik is vannak (merthogy a barátok barátnői, hugai… valakijei). Addig rendben is van minden, amíg annyiról van szó, hogy nem zaklatom, amikor velük van. De minden hétköznap munkaidőben nem hívhatom... amikor a havernál van, nem hívom, mert úgysem tudunk rendesen beszélni, másnap ugye kipiheni az előző napi fáradalmakat – megint csak nem beszélünk és így elmennek napok, hogy annyit dumálunk, hogy él… hurrá! De ami meg aztán nagyon kihúzta a lábam alól a talajt: a múltkori buli alkalmával beszéltünk 2 percet, de éppen abban a rövid kis időben – figyelem, filmbe illő jelenet – hallom a teloban, hogy egy csaj éppen szól neki, hogy kész a kaja vagy menjen be vagy nem is tudom… még most is hevesen dobog a szívem, pedig csak elmesélem… na mindegy: szarul esett és kész. Másnap(osan) persze K ment dolgozni – de érdekes, hogy velem mindig fáradt, de az ilyesmire pénteken nem… na, nem is ragozom tovább. Szerdán szabin voltunk mindketten, elmentünk sétálni Veszprémbe a vár lábához, a Benedek-hegyre – nagyon szépen rendbe tették ezt a környéket is, egy remek program valamelyik napsütéses délutánra. Ez volt a jó része, kézenfogvasétálás… nagyon jó volt. Aztán jött a péntek… megint buli, megint nem beszélünk – szokásos, a papírforma… délelőtt lefekszik pihenni, nem beszélünk… és délután mondja, hogy megint hívta a haverja fifázni… aha… remek! Ma megint nem beszélünk… és nem az a baj, hogy elmegy, mert miattam mehet, nincs ezzel gond, csak az egészben egy fáj: hallom a hangján, hogy felszabadult és velem sosem ilyen… :(

Ez vajon mit jelenthet egy férfinál? Hogy ő ilyen vagy velem van a baj, hogy egyszerűen mellettem nem tud felszabadulni? Vagy esetleg túldramatizálom és túlagyalom az egészet??? Asszem a napokban lesz egy beszélgetésünk…

Kép innen

A 26. szülinapom

Hát megint elég sok időre eltűntem… és még alapvetően mentségem sincs arra, hogy miért nem írtam. Simán elmaradt: rossz vagyok. De most pótolok, főleg, hogy már fotodokumentációm is van azokról a dolgokról, amiről írni szeretnék.

Az első és legfontosabb: kicsit kevesebb, mint egy hónappal ezelőtt 26 lettem. De nem is a tény a fontos, hanem az, hogy a két drága kincs barátnőm meglepett egy tortával. Ennél szebb tortája szerintem senkinek nem volt még és nem is lesz.:)

Éppen a szülinapomra sikerült belőni egy klábestet a Vikiékhez. Mivel ez egy pénteki napon volt, ezért ugye a program délután a zumba volt és utána zuhi, lihegés és klábest. Mivel Andi kolléganő elkajabálta előtte egy nappal mindenkinek, hogy pénteken szülinapom van, nem mertem nem készülni semmivel, így K-nál sütöttem egy brownie-t és vettem hozzá egy vanília jégkrémet, ezzel honoráltam munkatársaimnak a köszöntést. Napközben hívott a Viki is, de persze nem voltam az irodámban és mikor már visszahívtam, már csak a Honival tudtam beszélni. Kiderült, hogy annyit akartak csak megérdeklődni, hogy megyek-e zumbázni. Mondtam, hogy nem tudom, majd meglátom: kedvem nem sok van, feleslegem annál inkább, úgyhogy elvileg menni kéne. De mivel megyek? Kocsival vagy újra bevállalom a bicikli adta lendületet? Háá’ 1-kor ki tudja ez megmondani, hogy 5-kor mihez lesz kedvem??? :) Lényeg a lényeg: kocsival vetődtem be zumbára, a csajok biciklivel és Bálinttal. Leszenvedtük a zumbát, Bálint addig futkozott és játszott, amíg mi alakot formáltunk és indulás haza. Általában akármennyire vagyunk elfáradva, azért mindig szoktunk beszélgetni mozgás után, de most rekord gyorsasággal széledtünk szét, semmi egyeztetés, csak hogy akkor megyünk valamikor.

Fél 10-re vagyunk hivatalosak ilyenkor, most is kb akkortájt mentünk fel a Vikiékhez. Szokásos indítás: vodkanarancs jöhet? Naná… Egy jó óra múlva indult a buli a hátam mögött: a Honinak jég kell, a Bálint éhes és szomjas – gyerekestől, poharastól kivonulás a konyhába. Hallok zörgést összevissza (vajon mit csinálhat a gyerek???) jégkopogás, hűtőajtó nyitás és zárás… és egyszercsak villany leolt, tüzijáték pattog és a Viki a kezembe nyomja a tortát: „folyik, folyik” :) Mintha az én kezemben nem folyna :)

Hát nem szép???? :) Én úgy meghatódtam, hogy jajj… annyira örültem neki, hogy el sem tudom mondani. A tüzijáték dőlt felém, a gyertya csúszott lefelé a krémbe, de az enyém volt és ők csinálták a saját kis kezükkel :) Úúúúgy örültem neki, hogy nem is lehet elmondani szavakkal :):):)

Amúgy ez a szépség egy 3 tojásos piskóta és egy málnás joghurtkrém rajta, aminek eredetileg meg kellett volna dermednie, de az arányokon a mellékelt ábra szerint finomítani kell, de nekem gyönyörű volt és nem mellesleg finom is. :) Aztán akkor mesélték el a csajok, hogy igazából azért volt érdekes mikor és mivel megyek, mert zumba előtt hozták össze a tortámat és a Vikitől együtt indultak biciklivel és ugyebár a papírforma szerint a Honi nem jöhet onnan, ahonnan a Vikiék. Állítólag a Honi nem találta meg a pontos receptet a krémhez, csak vitte a hozzávalókat (fejből) és közölte, hogy ebből kell kihozni a krémet. Ja és nagy volt az ijedtség, mikor megjelentem zumbán, mert féltek attól, hogy a Bálint elszólja magát, hogy a Honi zumba előtt Náluk volt… édesek nem??? :) Jó volt, annyira jól esett :) Ilyen barátokra van az embernek szüksége az életben :)

Az est végén a maradék tortát elvihettem haza és így nézett ki: mint egy öregasszony málnás somlóija:) Ehhez merőben hozzájárult természetes az is, hogy sikerült még pofára is ejtenem a maradékot a dobozba pakolás folyamata közben :) De ez az összehatáson nem rontott cseppet sem :)

Amúgy azóta a Honi boldogan újságolta, hogy megtalálta a pontos arányokat és hozzávalókat, mert ha minden igaz, ott a zselatin körül is volt némi nézeteltérés… mintha azt emlegette volna, hogy tortazselét vett és nem zselatint. És míg el nem felejtem: otthon a maradék megevése közben kizárólag elismerően nyilatkozott a családom: ügyesek voltatok csajok :)