Vannak olyan dolgok az életemben amit szeretek: nevetni, ölelni, kávézni és enni. Emellett imádok sportolni is, de ahogy a "husimókus" testem sziluettje mutatja, egyenlőre a számomra megfelelő arányokat nem találtam meg az életemben. Bár nem eszem sokat, de általában későn, rosszkor és hát alapvetően rosszakat... már ami a diétát illeti, mert egy normális emberi szervezet számára istenieket és eszméletlenül jól esik minden falat :) De ez sajnos azzal jár, hogy időnként felborul legbelül valami - ráállok a mérlegre, belenézek a tükörbe és elhatározom, hogy most keményebben edzek majd. Már régóta terveztem, hogy megpróbálom a spininget... nincs kezdő, "csak időpontok", úgyhogy kiböktem a kedd este fél 8tól fél 9ig időtartamot sportolásra. Mint utólag kiderült, igazából csak meghalni mentem oda. Előtte telefonáltam a Honinak, hogy jöjjön el velem, mert félek meg kell valaki, hogy támogasson lelkileg, de nem ért rá, úgyhogy magamra maradtam. Felszívtam magam és elmentem egyedül. Én komolyan gondoltam, hogy ez nekem simán menni fog. Röviden összefoglalva annyit mondanék el az óráról, hogy a vártnál többször haltam meg... 10 percnél azon gondolkodtam, hogy leugrok a bicikliről és elmegyek sírva haza. De hát az már mekkora gáz lenne... kemény vagyok, kibírom. Konkrétan fel alá emelgettük a popsinkat a szobabicikliről, előre hátra, könyököt hajlít, majd visszaegyenesít és mindemellett tekerni folyamatosan ütemre - vagy lassúra keményen vagy gyorsra kis ellenállással... minden egyes izmom megmozgatta, ez fix.
Jelentem kibírtam... de meg is lett az eredménye. Amikor lemásztam az óra végén a szobabicajról, egészen jó volt a helyzet. Féltem tőle, hogy majd nem tudok lábra állni, de nem így történt - gondoltam magamban, hogy tuti túlreagáltam ezt a dolgot. Lepattantam a gépről, gyors fertőtlenítés és indulás haza. Mentem, mint aki örül, hogy túlélte ezt az önkínzást - halál magabiztosan, aztán jött 3 azaz három darab lépcső, amin ugye én terveztem letipegni... aztán egy hajszálon múlott, hogy nem leestem. Előjött az óra hatása: a térdeim nem bírtak el konkrétan. 26 évesen ettől nem pöttyet ijedtem meg, bevallom. Úgy mentem el a kocsiig, mint aki részeg. De átgondoltam és úgy döntöttem, nem gáz, majd holnapra elmúlik. Hát nem... azóta a járásom átalakult... már fejlődtem: úgy megyek, mint aki be van sz@rva :) Nem egyszerű helyzet. Fáj a lábam, feszül... nem jó, sőt továbbmegyek - sok mozdulatnál szinte folyik a könnyem, annyira fáj. Már a 3. fajta krémet kenem magamra, de a javulás nagyon kis haloványan érződik, de talán elindult valami. Kiderült tegnap estére hogy pontosan mi: a vérem. 5 helyen a jobb combom alján véraláfutás jelent meg... nem igazán tudom mire vélni a megjelenésüket, de remélem nincs nagy baj. A 3. emeletről itthon csak akkor megyek el, ha már minden kötél szakad, mert fáj - nagyon. Aztán ugye az "izomlázra rá kell dolgozni" mottó miatt elmentem tegnap zumbázni... takarék lángon égtem és alig tudtam bármit is csinálni a jobb lábammal... de kivárok és közben más dolgom nem lesz, csak dolgozni menni, közben meg blogolni. Találtam egy csomó képet régi alkotásaimról úgyhogy szépen lassan megint visszatérek a blogolás világába:)
Egy szó, mint száz: ha hozzászoknék 5-6 óra után ehhez a sporthoz, biztos jó lenne és hatásos, de egy biztos gondolatom van: a spining órában az volt a legjobb, hogy vége lett...
és nem biztos, hogy megér nekem ennyi fájdalmat az, hogy vékony legyek. Át kell újra dolgoznom a stratégiámat...
Ja és a zenék is jók voltak... íme a levezető zene spiningről... erre legalább szívesebben emlékszem vissza, mert már éreztem, hogy ez márcsak a vége lehet:
Hmmm... de a fene gondolná, hogy erre is mennyire kell tekerni - nem sok kicsikét, hanem keveset, de jó magas ellenállással... jááááj... bár a hangulat jó volt az órán, de úgy gondolom, hogy második alkalommal nem leszek ott... keresek más önkínzási módszert! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése