Szörnyű, szenvedős reggel

De nagyon nehezen indult a reggelem… még decemberben vettem nagy örömködve egy csizmát a nem éppen pipaszál vékony vádlimra. Totál ideg vagyok, amikor látom, hogy van olyan csaj, akinek a csizmájába a farmerja mellé még az egész kézfejem is beférne – nekem meg alig van olyan csizma a boltokban, aminek egyáltalán fel tudom húzni a cipzárját a lábam szárán… na mindegy is, december tizenakárhányadikán sikerült vennem egy csizmát végülis, egy magyar bőr áru volt, a csaj a boltban nagyon segítőkész volt, mert bár nagy szenvedés árán, de fel tudtam húzni a lábamra… és biztosított róla, hogy ez még tágulni fog, hogy szépen álljon a lábamon. El is hittem neki, megvettem és 4. felvételnél már a nacim is belefért… nagyon meg voltam vadulva a csizmáért, amikor észrevettem, hogy a bélése belülről kitüremkedik az orrán egy háromszög alakban – így vissza kellett vinnem a boltba cserére. Nagyon mérges voltam, hogy már kitágult úgy, ahogy én szeretném és így jártam vele. Bár értetlenkedve álltak a boltban is előtte, de természetesen hozattak nekem másik 35ös méretű ugyanolyan csizmát. Amikor mentem érte, akkor csak felkaptam a táskát és már rohantam is tovább. Na, január elején fel is szívtam magam, hogy akkor felveszem és abban sütök vagy főzök, hogy táguljon. Az egyik lábamra alig akart feljönni a csizma – senki nem volt, aki segítsen és úgy megharagudtam rá, hogy bevágtam a szoba belső sarkába a vadiúj bőrcsizmát. Anya már mondogatta, hogy volt-e már rajtam, merthogy ő nem látta és blablabla… közben tiszta szívből gyűlöltem. Tudom, hogy szörnyű vagyok, de egyszerűen utálok szenvedni… duplán meg aztán főleg. Addig, amíg cserét nem hoztak, hordtam egy másik csizmát, ami viszont masszívan beázik az orrán… szerencsém volt viszonylag, hogy nem volt nagy víz, így nem nagyon volt gond, de hát tegnap már mondogatta a havat – hát feláldoztam magam és a reggeli nyugalmam – ma magamra erőszakoltam az új csizmát. Ezért eleve korábban keltem 10 perccel… tehát még egy dolog, amiért nem szeretem megint. Feljött, nem tagadom, de a buszra futottam és hát nem kicsit szorítja még a lábszáram… de kezd tágulni, érzem, de haragszom rá a mostani percig is.

Akinek vastag a vádlija, tudja mit éltem át reggel, hogy feljöjjön mindkét lábamra a csizma szára… sőt ez szerencsétlenségemre nem is végig húzózáras, csak középen…úgyhogy ez magában igényelt még vagy 5 perc plusz szenvedést. A kávém sem ittam meg, a buszra is futottam és azóta sem békéltem meg a csizmával. De holnap is kénytelen vagyok ebben jönni reggel, mert nem megyek ma haza – végülis direkt szívattam meg magam – , de talán így közelebb vagyok ahhoz, hogy megszeressem ezt a csizmát. Egyenlőre még nem megy… :(

…és a legszörnyűbb, hogy ez a dolog megalapozta a reggeli hangulatom… és nem pozitív irányba…