A nagy süteménysütés alapba nagyon kedvez az ismerőseimnek, mert ilyenkor jutnak némi kalóriabevitelhez általam. Van egy nagyon jó barátom, aki a rokonom is és végeredményben kár ragozni: B apukája. B-vel alapvetően azért ismerkedtem meg, mert az apujával iszonyú jóban vagyunk. Idősebb nálam jóval – mivel 28 éves fia van – de nagyon jól megértjük egymást és mindig az mondja, hogy én vagyok a „pici lánya”. Nagyon jó a kapcsolatunk… túlzás nélkül állíthatom, hogy barátok vagyunk. Sokszor ő tartotta bennem a lelket, amikor kellett, mindig számíthattam rá. A lényeg az, hogy igaz, ő cukorbeteg, de megesketett, hogy viszek neki sütit, ha kész van. Hát én vasárnap kiszállítottam a pályaműveimet Hegymagasra és visszafelé beugrottam hozzá… én akartam meglepni, de én jobban meglepődtem: egy fekete BMW kanyarodott be előttem a házhoz… remek… B itthon van. Annyira dobogni kezdett a szívem, hogy majd kiugrott a torkomon keresztül a kezembe – legalább tudtam volna magamnak szívmasszázst adni… nézzük a jó oldalát.
Telefonáltam apujának, hogy lépjen ki, a kezébe nyomom a sütit és hát nem is tudom… lehet, hogy jobb, ha én lelépek. Kijött és odaadtam neki a sütit, közben szépen lassan odatámolygott B is, kiderült az éjszaka buliban voltak az öccsével és az ő barátnőjével. Igazából köszöntem, kérdeztem hogy van és lányos zavaromban még puszit sem adtam neki, ő szólt, hogy azért egy puszit adhat, nem? Dehogynem… többet is… :) Aztán talán eljutottunk a protokoll hogy vagy kérdésig, apuja kiabált, hogy ne rohanjak el, menjünk be, bent beszélgessünk. Asszem mindenkinél elmondható, hogy a központi hely a konyha. Ez náluk sincs máshogy… odamentünk. Anyuja éppen kézzel készített mácsiktésztát, városiasan szélesmetéltet… hát riszpekt érte… :) Egyszer én is megpróbálom, esküszöm. De mondta, hogy elkényeztette pici fiait és mióta otthon van, csak így eszik meg… a bolti már nem nyújt annyi élvezetet – hát el tudom hinni.
A konyhában beszélgettünk 4en… B apuja, anyuja, ő és én. 4 óra alvás után nem mondom: hoztam a formám rendesen. Úgy fel voltam pörögve, mint aki buliba készül. Feszült is voltam, de közben annyira jó volt kint beszélgetni és lenni, hogy dőlt belőlünk apujával a hülyeség. Anyuja erőltette, hogy menjünk fel a szobába beszélgetni, de igazából elengedtük mindketten a fülünk mellett, mert láttam, hogy ő mindjárt lefordul a székről olyan álmos a Lelkem, meg én már nem akarok semmit sem erőltetni. Nincs értelme. Csak a viszályára fordulna minden. Így is szar a helyzet, nem kell, hogy még rosszabb legyen. Beszélgettünk, elvoltunk és olyan édesek voltak, mert anyukája megölelte és mondta, hogy „maradj itthon velünk, kisfiam”. Komolyan mondom, hogy csak néztem és mosolyogtam. Tudom, hogy félti, tudom, hogy jót akar neki… és mondta nekem, hogy mondjam én is, hogy maradjon itthon – kár, hogy nekem nincs már szavazati jogom, sőt még véleménynyilvánítási sincs – senkit sem érdekel már. Anyujával egyszer ketten maradtunk és mondta, hogy látja, hogy őrlődik és szeretne segíteni, de közel van a volt kapcsolatához – nagyon közel még. Itthon tudna megnyugodni végleg, de sok a havi fix kifizetnivalója, nem egyszerű a helyzet. Bár én pillanatok alatt megoldanám, hogy közel fele legyen, de mint már mondtam, nem vagyok abban a helyzetben és státuszban, hogy elmondhassam a véleményem. Apuja szedett nekem rózsát és eljött a dél – el kellett mennem haza.
Kijött az autóig… nem sokat beszélgettünk, de beszagolt az autóba, amit most látott először – ennyit az inkognitómról. Nem néz ki túl jól… fáradt és boldogtalan… de erősnek kell lennie és végigcsinálnia, ahogy neki jó.
Nem is tudom – nagyon jó volt látni, de mégsem… hiányzik. De kezdek belenyugodni a helyzetembe, hogy ezzel a szívemben kell egy nagyot lépnem a pici lábaimmal. Beláttam, hogy ez így nem megy, de rájövök, hogy szimplán hiányzik az életemből - csak annyira vágyom, hogy része legyen az életemnek, még ha e-mail váltási kapcsolatként is vagy ha hazajön, egy jó kávé mellett beszélgetni - először megszerettem emberként, a többi érzés utána jött észrevétlenül. Kicsit megzuhantam most, de egy valamiért viszont megnyugodott a lelkem – most meglátta, milyen a „jófej melcsi” és már az utolsó dolog, amit tőlem hallott, nem a kiabálás volt, hanem egy adag bolondság és mosolygás… jobb így… és talán egyszerűbb is.
Azért Linkin Park és azért ez a verzió, mert megnyugtat a srác hangja - akkor is jól jött volna :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése