Egy filmben azt mondták: „jó dolgok történnek, ha jó ember vagy, vagy jól viselkedsz…” nálam akkor valami elcsúszott: vagy nem vagyok jó ember vagy nem viselkedem jól… vagy talán ezek kombinációja ront el mindig mindent? Tudom, hogy lobbanékony természet vagyok és sokszor mikor már kimondtam, ami a szívemet nyomja, későn jövök rá, hogy erős volt és már nem tudok változtatni a dolgokon. De ezek a hibák azokkal szemben fordulnak elő, akiket szeretek. És sajnos megbántom őket feleslegesen… szeretnék megváltozni, de nehéz, főleg ha engem is bántanak.
Nagy hibám, hogy őszinte vagyok mindig, minden helyzetben. Elég nagy esélye van, hogy egy szakács srácnál is ezt rontottam el, hogy teljesen kinyíltam előtte, mert azt éreztem – és olvastam – hogy ő is így érez. Volt négy gyönyörű hónapunk, ami tökéletes volt a helyzet adta lehetőségekhez képest. Amikor együtt voltunk, izzott a levegő köztünk, a szemeiben éreztem a vágyat és az izgalmat, egy olyan férfit láttam benne, aki hozzám való: vidám, kedves, humoros, nem retten meg a társaságtól sem és kiáll értem minden helyzetben, biztonságban éreztem magam vele. Én igyekeztem semmit sem erőltetni, nehogy az legyen, hogy én lököm bele egy-egy kijelentésbe vagy döntésbe, de tervezte a közös életet, kis fiókákkal, gyerekszobával… és én elhittem, mert miért ne tettem volna. Vagy ha akkor azt érezted, vajon mi változott… Tudom, hogy mindenki változik, én sem vagyok ugyanaz az ember, akit megismertél: türelmesebb és megértőbb lettem az együtt töltött idő alatt. Felkészültem mindenre, elfogadtam a nagy távolságot, ami elválasztott minket, de nem gondoltam, hogy a földrajzi távolság időközben a szívedbe is beköltözött. Már bánom, hogy amikor akartál egy első közös fotót, én próbáltam akkor is a földön járni és azt mondtam, hogy hagyjuk meg ezt egy tiszta dolognak, ha már minden rendeződik körülötted. Legalább lenne egy emlékem… Minden ellenére kitartottam a kapcsolatunk mellett és vártam, hogy hazajössz és annyit mondasz: hiányoztál… de nemhogy ezt nem mondtad, hanem konkrétan eszedbe sem jutott, hogy mégis, mi lehet azzal a csajjal, akit eddig „szerettem” … be kellett látnom, hogy ennyit számítottam… nehéz ezt elfogadni, hogy akinek kész lettem volna az életemet szentelni, így megváltozott. Hol van az a férfi, akibe beleszerettem, aki mindig tartotta bennem az erőt, hogy „működni fog, mert akarjuk..” és aki maga mondta, hogy „amit irántad érzek az a Szerelem és a Tisztelet” – én éreztem és komolyan akartam. De ezt más megírta helyettem jobban: „Ha ennyi talán, és semmi tovább, hát jó. De akkor miért is kezdtük el? Mi volt az a jel, hogy most menned kell?” Érett nőnek tartom magam és Te is mindig mondtad, hogy fejben érettebb vagyok a koromnál, mégsem tiszteltél meg azzal, hogy a szemembe mondd, mi változott meg a szívedben. Én elfogadom, ha nem akarsz, de szeretném megérteni, miért. Mindig is azt akartam, hogy neked jó legyen, hogy boldog légy… csak azt hittem, hogy ami neked jó, az nekem is az lesz. De már nem tudom, hogy neked mi a jó. Van egy kapcsolatod, ami nem működik – ritka, hogy úgy viselkedik veled, ahogy egy normális nőtől elvárható, mégis hozzá ragaszkodsz… Egy barátnőm szavaival élve: hozom a standard értéket minden témában… alapjáraton szerethető vagyok és kedves. Kicsit igaz nagyszájú, de anno még azt mondtad, hogy ezt szeretted bennem és megbízol a döntéseimben – de ebben a döntésben mégsem volt szavam. Nagyon úgy éreztem, hogy valaki befolyásolt - aki közel áll hozzád is le akart rólad beszélni - , de ezt persze sosem tudom meg valójában mi történt… Tudtad, mit kaphatsz tőlem: egyszerű ember vagyok, semmi máz: szerettelek tiszta szívből és azt hittem, hogy ez kölcsönös. Azt írtad, hogy én vagyok az a nő, akit 27 éved alatt kerestél… és most ellöktél magadtól. Még hogy tűz-szél… na igen… a legnagyobb baj, hogy a szél (a távolság) a Te tüzedet eloltotta, de az én tüzemet (szerelmemet) fellobbantotta. Így nehéz tovább szeretni…
Mindig megjárom, ha őszinte vagyok bárkivel, ha elmondom, mit érzek. Tisztában voltál vele, mit érzek… mégis engedted, hogy higgyek kettőnkben és megöleltél szombaton… nagyon jó volt és azt hittem, hogy Te is akarod, hogy közel érezd magad hozzám, de a következő héten már látni sem akartál. Ha akkor elmondtad volna, hogy sehogy – se szerelmedként, se a barátodként nem vehetek részt az életedben, miért nem mondtad el nyíltan… Ha megóvni vagy nem megbántani akartál: nem ilyen csaj vagyok, csak rosszabb lett és a telefonban hallottad, mi lett az eredménye. Megspóroltál volna magadnak és nekem is egy hét szenvedést és normálisan, felnőttek módjára elváltunk volna és nem lenne bennem ez a keserűség és annak a fekete hajú csajnak az arca… nem az „unokatesód”, igaz? Szerintem könnyebben feldolgoztam volna, hogy félre kell állnom, ha elmondtad volna, hogy már nem értem dobog a szíved. Egyfolytában keresem a hibát, hogy hol rontottam el, de minden e-mailed még a szoros kötődés meglétéről tanúskodott…
Egy nagyon fontosat megtudtam ebből a történetből: mennyi igazi barátom van, akik mellettem álltak az egész nehéz időszakban. Csak irigyellek, hogy annyi igaz barátod van, hogy eggyel több már nem fér bele az életedbe – nagyon sajnálom, hogy nem maradtunk meg ezen a szinten akkor novemberben és kár volt engedtem az érzelmeimnek… Még az is jobb lenne, mint ez most… én próbáltam helyrehozni, de Te már nem engedted…
„A keserű nélkül az édes sem annyira édes”… talán ezért volt az az érzés ennyire szép és vágykeltő. Volt benne bőven keserű is, de mégis édes volt, mint a méz, talán túlságosan is. A Quimby is énekli: „Szeretet nélkül minden ház üres, minden városka lakatlan…” … és minden jó és szép ellenére, amit átéltünk az üres és rideg házat választottad anélkül, hogy megérezhetted volna, milyen egy meleg, szeretetteljes otthon… sajnálom, hogy esélyt sem kaptam a boldogságra. Hát most egy dolgot tehetek: a szépet megőrizni és elfelejteni milyen közös jövőnk lehetett volna és egyszerűen kitépni a szívemből az irántad lángoló érzést... Talán a legjobban ez az Aerosmith szám írja le, amit érzek… „I was cryin’ when I met you; Now I’m tryin’ to forget you…”
Abban reménykedtem, hogy amilyen gyorsan jött ez az érzés, olyan gyorsan múlik majd, de ez már biztos nem így lesz. Ahhoz, hogy feléledjen bennem újra a vágy egy férfi után, elég volt egy nap… de ez a fájó érzés már kínoz egy jó ideje értelmetlenül. Folyamatosan azzal a fájdalmas várakozással élek, hogy rájön, hogy egy klassz csaj vagyok és jelentkezik... de hiába várok, tudom. Szerettem volna mellette a lepkéből pillangóvá válni, kinyílni és megmutatni neki, hogy mi a boldogság. És az iszonyú az egészben, hogy mindezek ellenére azóta is a szívemben van… De mindez nem kell neki, csak a fájdalom és a szenvedés… ő tudja, de azt érzem, hogy nem leszek már soha olyan nyitott ember, aki a boldogságot csak úgy beengedi az életébe alapos motozás nélkül…
Így utoljára még valami… „I don’t believe you, when you say you don’t need me anymore […] Just don’t stand there and watch me fall…”
Sajnálom, de ki kellett írnom magamból…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése